Bárcsak lettél volna inkább szellem - MinSung

~🦋~

Komoran kezdem a történetet, mert hogyan kezdhetnék máshogy egy olyan sztorit, ami mindennél komorabb, sötétebb és fájdalmasabb, amit életem során valaha, a saját szemeimmel, testközelből végig nézhettem? A mai napig felfordul a gyomrom és elkap a hányinger, ha eszembe jut. Bár ne tudnám teljesen, minden egyes másodpercét felidézni annak, ami történt, de sajnos ez a csúfos valóság. Még mindig kristály tisztán lebegnek előttem a képek, még egy hónap eltelte után is minden éjszaka, rémálmokként űznek a vérfagyasztó, könnyeket fakasztó képek, mintha csak gúnyt űznének abból, milyen tehetetlen kis porszeme vagyok ennek a nagy világnak, mert bár láttam magamban a felnőtt férfit, a nyers erőt, mostanra úgy érzem, már nem vagyok a régi. Vagy talán az vagyok, csak soha nem voltam olyan erős, mint képzeltem.

A mai napig nem csak a borzalmas képek, hanem az érzések is megvannak. Szinte az izommemóriámba égett, milyen volt dermedten állni, milyen volt az érzés, hogy ugyan akartam, de nem tudtam mozdulni. A hideg futkosott az egész testemben, hideg verejték gyöngyözött a bőröm felszínén. Érzem a lüktető pulzusomat a fülemben és a halántékomban egyaránt. Érzem az elrettenést, a sikítás és sírás iránti vágyat, melyek együttes erővel képeznek gombócot a torkomban. Érzem a szorongás soha nem tapasztalt formáját, ahogy testet ölt és elhatalmasodik felettem. Érzem, hogy mit éreztem akkor, amikor még fel nem ismert életem szerelmét így, ilyen megalázó és gyomorforgató helyzetben láttam. Érzem, hogy milyen, amikor tenni akarsz valamit, de tehetetlen vagy.

Ti hogyan ismertétek meg a lelkitársatokat? Milyen közös emlékeitek vannak? Mik ezek közül a legrosszabbak? Tudom szokatlan kérdés, de azóta az eset óta egy hónapja ezen kattogok. Másoknak mik a legrosszabb közös emlékeik a párjukkal? Mert nagyon remélem, hogy közel sem, de még kicsit sem olyan, mint amilyen az enyém Jisunggal.

Ahogy ülök a fehérre mázolt falak között csak még jobban elszorul a torkom. Beesett, sápadt arcom fájdalmasan rándul egyet, ahogy végre megmozdulok és a mellettem fekvő vékonyka, törékeny és hideg felém eső kezéért nyúlok. Kicsi kezeim vannak, igen. De most valahogy az ő kezei sokkalta törékenyebbnek tűnnek bárkiénél. Az ő arca sokkal megviseltebb, soványabb és sápadtabb, mint az enyém, pedig valószínűleg én sem nézek ki egy álomnak. Valószínűleg nem is tartana vonzónak, ha most rám nézne. Bárcsak rám nézne. Bárcsak rám tudna nézni, de nem tud. És ez az én hibám.

Nem tudom, hogy a rémes emlékek, az egész káosz felidézése mennyit segítene most a helyzetemet, egyáltalán lenne e bármi terápiás haszna, de akaratlanul is azt érzem, erre van most szükségem. Hogy itt üljek mellette, egyik kezét szorosan az enyéim között tartva, miközben azon kezdek el gondolkodni, hogy hol romlott el ez az egész, hacsak már nem a legeslegelején erre voltunk szánva. Talán ennek meg kellett történnie... de talán, nagy valószínűséggel lehet, hogy az én hibám, mert nem tettem semmit.

A legelején kezdem, a kontextus és a narratíva kedvéért.

... Négy hónappal korábban, tavasz végén ...

Hihetetlenül szerencsének éreztem magam. Sokan mondták már, hogy meg van minden affinitásom és tehetségem, de azért ilyen jó eredményre nem számítottam. Még csak most végeztem az egyetemen, alig pár hónapja, januárban vizsgáztam le és pár hónap béna gyakornoki munka után itt volt a nagy alkalom, a számomra eddig elképzelhetetlen siker. Nem azt mondom, hogy nem szerettem a jelenlegi munkámat, mert valahol de. Kedvesek voltak a kollégáim, a főnökök ugyan távolságtartók voltak, de emberségesek. Viszont tény, ami tény, nem csinálhattam ezt életem végéig. Nem lehettem az én ambícióimmal és végzettségemmel örökre egy mellék, segédmunkás séf egy ugyan jó hírnevű, de kisvárosi étteremben. Elvégre nem veszekedhettem örökké napi szinten a néha kétballábas kuktákkal.