Darkest Desire +18 - BEFEJEZETT

Huszonkettedik fejezet

Brooklyn nagyra tágult szemmel figyelt engem. Szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Nem bírt megszólalni, azonban nekem is nehezemre esett. A pillantása Calebre siklott, aki besétált a pléddel a nappaliba, és kivette a kezemből az üvöltő kislányt. Az áruló barátnőm ijedten lépett felém, míg Mason megragadta a karom, és megpróbált a kanapé felé húzni. Nem engedtem neki, hogy leültessen. Képtelen volnék nyugodtan üldögélni, mikor Brook úgy gondolta, ide kell jönnie még neki is. Mintha nem lenne elég Dustin eltűnése.

– Bex – suttogta elhalóan. – Kérlek, hallgass meg! Meg tudom magyarázni...

Tehát összerakta a képet. Csodálatos!

– Mit? Esetleg azt, hogy a hátam mögött szövetkeztél ezzel a rohadékkal? – böktem dühtől fűtötten Caleb irányába, aki a gyerekkel együtt araszolt a konyha irányába. – Szerinted mit érzek most, Brooklyn? Boldognak tűnök? Esetleg kiegyensúlyozottnak? Dustin eltűnt!

– Micsoda? – Aggodalmasan kémlelte az arcom. – Én... Jót akartam. Nem gondoltam... A dolgok elfajultak egy idő után, és...

– És akkor sem mondtál semmit! – A szemembe könnyek gyűltek. Idegesen kezdtem fel-alá járkálni. – Aztán elmondom, hogy terhes vagyok, te meg gyáván megfutamodsz? Tudod, nem értettem, miért, de most már világos. Mindent játéknak fogsz fel! Azt hiszed, ez az egész, amin keresztülmentem puszta szórakozás! Számomra nem volt az! – Immár üvöltöttem. Az arcomon végigszánkáztak a kín keserves könnycseppjei. Hogy tehette ezt velem az az ember, akiben a világon a legjobban megbíztam?

– Terhes vagy? – Cal rémült hangja törte meg a néhány pillanatra beállt csendet.

– Ne aggódj, nem tőled! – fordultam felé félig. Lesajnáló pillantásban részesítettem, miközben letöröltem a csorgó nedvességet. – Érdekes is lenne, miután...

– Ne folytasd!

– Ne? Miért ne, Caleb? Szerintem mindenki tudja a szobában, mekkora rohadt szemét seggfej vagy! Ahelyett, hogy őszintén elmondtad volna, mi a helyzet, szövetkeztél a legjobb barátnőmmel, és tönkre tettétek az egész életem! Áruljátok már el, mit tettetek volna, ha Mason nem nyitott rám, mi? Az egész a kibaszott szerencsének köszönhető!

– Ne zaklasd fel magad, bébi! – érintette meg Mason a karom, de elhúzódtam tőle.

– Esküszöm neked, Bexley, jót akartam! – Brook nem mert közelebb jönni, de ahogy láttam, ő is könnyezett. – Boldogtalan voltál!

– Ja, tényleg! – Ismét ordítani kezdtem. – A megoldás pedig az, hogy titokban összehoztok Masonnel! Remek terv volt, köszönöm szépen! Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kihagyjuk azt a részt, mikor teljesen összeomlok, felemészt a kurva bűntudat, és tényleg hozzá menekülök, mert más nem segít! Caleb te meg... Nem hiszem el! Szerettelek, bassza meg! Mégis hátra szúrtál! Nemhogy el akarok tőled válni, utána látni sem akarlak!

– Végül jól sült el – motyogta Brooklyn, bár a padlót fürkészte. – Masonnel jó páros vagytok.

– Nem ezen van a hangsúly, Brooklyn! – szólalt meg az említett. – Hát nem érted, min ment keresztül Bexley? Milyen szenvedést okoztatok neki? Nem csak neki, Dustinnak is. Mit érthet egy hatéves abból, ami körülötte folyik? Arról nem is beszélve, hogy tényleg véletlenek sorozatán múlt az idióta tervetek! Mi lett volna, ha van valakim?

– De nem volt.

– Egek, Brook! – A fejemhez kaptam. Éles fájdalom nyilallt bele, így kénytelen voltam mégis helyet foglalni a kanapén. Mélyeket lélegezve igyekeztem úrrá lenni folyamatosan feltörekvő hányingeren. Alig bírtam felfogni, mit követtek el ellenem, csak azért, mert Caleb pasizni akart. A megcsalás tulajdonképpen lényegtelen már. Még az is kellemesebb lenne, mint a mostani helyzet. Komolyan egy hajszálon múlt, amit kitaláltak. Kizárólag azon, hogy Mason szingli volt és nyitott felém. Amennyiben ez nem történik meg, jelenleg az utcán kéregetnék vagy annál is rosszabb. Lehet, már kurvának mentem volna, hogy eltartsam a kisfiam.