Tomorrow's Promise /Pedri González ff./

quinto

☆꧁༒𝐏𝐞𝐝𝐫𝐢༒꧂☆

Utáltam, hogy Dália ilyen hanyag állapotban kellett lásson engem, szemeim alatt sötét karikák, a hajam a létező összes irányba ágaskodott, egyszóval nyúszott voltam, de úgy istenesen. Mindig próbáltam a lehető legjobb formámat hozni előtte, de tudtam, hogy innentől mindegy.
Azonban, mikor megértettem, hogy ugyanolyan kedvességgel törődött velem, már egyáltalán nem bántam, hogy mellettem volt és segített nekem. Sőt...
Dáliával egymás mellett battyogva mentünk a konyhába, ahol Fer látványa fogadott, ahogy palacsinta lógott ki a szájából és így vigyorgott a kettősünkre.

– Te sütöttél? Egyedül? És még van konyhám? - nehezemre esett visszatartani a kikívánkozó nevetésemet, Dália kuncogott mellettem. Attól függetlenül, hogy sokszor segítettünk a szüleink éttermében, Fer nem volt jó kapcsolatban a konyhával, annak ellenére, hogy a főztje finom tudott lenni, sokszor ő főzött rám, de az eszközökkel inkább én bántam.

– Dehogyis. A barátnőd hozta és hihetetlenül finom- vigyorgott ezúttal üres szájjal.

– Nem is a barátnőm - motyogtam magamnak piros arccal, miközben Dália kapkodva elsétált mellettem és kutatni kezdett a szekrényekben. Ekkor már éreztem, hogy a lábaimnak nem kezdevett a láz, hiszen enyhén remegtek, ahogy a falnak támaszkodtam.

– Mit keresel? - kérdezte Fer a még mindig keresgélő lányt, egy újabb falattal a szájában.

– Tányért! Mégis hol van ebben a házban tányér? - ahogy felhúzott szemöldökkel néztem rá, szerintem lassan a toporzékolás szélén állt, ami mellékesen szórakoztató és aranyos is volt egyben. Fáradt mosollyal figyeltem.

– Az utolsó polcon keresd őket, türelmetlenke - mutatta meg Fer a nem elrejtett tányérokat, melyeket mosolyogva talált meg és vett ki belőle egy darabot, mintha az előbb nem akart volna felrobbanni, majd felém nézett.

– Ülj le, mielőtt összeesel!

– Nem esek össze - ingattam meg fejemet, de engedelmeskedtem neki és leültem a konyhapult mellé, Dália elém tette a tányért és rárakott egy palacsintát.

– Remegtél... - sóhajtott, majd mosolyogva folytatta; – Hogy szereted a palacsintát?

– Kakaósan - valamiért annyira zavarban éreztem magamat... Talán, hogy ennyire gondoskodott értem és ez nagyon jól esett. Amint készen lett a palacsintával óvatosan a szám elé emelte. Most komolyan meg akar etetni?

– Na, nyisd ki a szádat - mosolyomat elnyomva újra eleget tettem a kérésének és haraptam egyet a felém nyújtott ételből. – Milyen?

– Tényleg finom - bólogattam, majd ahelyett, hogy elvettem volna tőle a finomságot, újra kinyitottam a számat és vártam a következő harapást. Ezt Dália kuncogva vette észre, végül így ettem meg a palacsintát.

– Akkor egyél még. Szeretnél valami mást enni, szerintem össze tudok dobni valamit. Meleg leves, vagy bármi más...?

– Főzöl nekem egy teát, kérlek? Mást nem kívánok nagyon - pilláztam felé, mire bólintott.

– Zavarna titeket, ha kapcsolok zenét? - vette elő telefonját, én megráztam a fejemet.

– Attól függ milyen zenét - állt közvetlenül Dália mellé Fer, hogy rálásson a telefonjára. – Mert én nem vagyok hajlandó nyálas vagy depressziós szerelmes dalokat hallgatni.

– ABBA?

– Apáék szokták azt hallgatni otthon - jegyeztem meg magamnak. Eszembe jutott, hogy mikor Ferrel még kisgyerekek voltunk hányszor kellett őket hallgatni, pedig egy szót sem értettünk az angol szövegből és a szüleink éttermében is megszólaltak néhányszor az ismerős dallamok. És mindezt ezúttal Dália idézte fel bennem. Minden meleg napsütötte délutánt, mikor anya és apa a hátsó kertünkben nevetgéltek, miközben ABBA szólt a háttérben. Természetesen sokkal többször hallgattunk spanyol zenéket, ezért volt ez különlegesebb.