Entangled

Hetedik rész

A barna arcán a meglepetés és a bizonytalanság keveréke volt, amikor kínosan rámosolygott Lilára.

-Szia. Nem is tudtam, hogy itt leszel.

Lila hazudna, ha azt mondaná, hogy megpróbált barátságosnak tűnni. Nem tudta megállni, hogy ne bosszankodjon, amikor Bellára nézett. Összeszorította az állkapcsát, hogy ne mondjon valami bunkóságot.

Az előtte álló lányra pillantott, mielőtt azt mondta.

-Mit keresel itt? Biztos vagyok benne, hogy a vérszívó barátaid nem akarnák, hogy itt legyél a farkasok között.

Bella felsóhajtott, és összefonta a karját a mellkasán.

-Látom, Jake hozzáállása rád is átragadt. Tudod, hogy sosem köszöntem meg, hogy megmentettél aznap. Edward is hálás.

Lila emlékezett a történtekre. Az eső friss illata emlékeztette a levegőben készülődő viharra. Sosem értette, miért ugrott Bella után. Látni, ahogy a lány a sziklákhoz sétál, már önmagában is furcsa volt, de a következő események kicsit többnek tűntek, mint véletlen egybeesés.

Lila szó nélkül elfordult Bellától, és hagyta, hogy kinyíljon az ajtó. Az asztalnak támaszkodva figyelte, ahogy Bella belép az eső elől.

Lila a lányra meredt.

-Miért ugrottál?

Bella lenézett a lábára, miközben ujjai a kabátja szegélyével játszottak.

-Amikor Edward elhagyott, nem kezeltem túl jól. Úgy éreztem, mintha minden nap egy lyukkal a mellkasomban járkálnék. Az, hogy Jacobbal lógtam, segített, de nem volt elég, főleg, amikor azt mondta, hogy veled van. Így az ugrás tűnt a legjobb megoldásnak, hogy újra láthassam Edwardot.

Lila összeszűkítette a szemét.

-Hajlandó voltál véget vetni az életednek egy gyilkosért?

-Nem akartam megölni magam! – Bella tiltakozott. -Ne is hívd őt így.

-Sajnálom, de mi másnak nevezzem, ami még nem az? – Lila gúnyolódott, és egy pillantást vetett Bellára.

-Nézd, nem azért jöttem ide, hogy vitatkozzak veled. Jake-hez jöttem.

Lila érezte, hogy a mellkasát feldagasztja az ismerős féltékenység. Egy apró hang azt mondta neki, hogy nyugodjon meg, és ne gondolkodjon sokat. De az aznapi emlék felvillant az elméjében, és tolakodó gondolatokkal éreztette a fejét.

-A másik szobában öltözik át. Nem hiszem, hogy jobban fog bánni veled.

-Biztos vagyok benne, hogy jobban ismerem őt, mint te, úgyhogy nem kell közbelépned.

Valami kattant Lila elméjében. A tekintete most már gyilkos volt. Minden porcikája azt súgta neki, hogy tépje szét Bellát, de valami visszatartotta. A lelkiismerete? Talán a lelkiismerete. Maga a szoba olyan feszültséget hordozott magában, hogy úgy tűnt, közel áll a robbanáshoz.

Lila szavai nyugodtak voltak, éles hangon.

-Ha ilyen jól ismered őt, akkor mondd el, mit gondol arról a hideg, piócáról, ami a nyakadon csüng. Mondd el, mit gondol, amikor látni fogja, hogy az összes vérszívó gyilkost a fogaimmal tépem szét.

Bellát láthatóan megdolgoztatta az arcára szökő vér.

-Nem ismered őt, sem a Culleneket. Ne csinálj úgy, mintha mindent tudnál, amikor nem tudsz.

-Nem tudsz te semmit! – morogta ki Lila, nem törődve azzal, hogy Bella elhúzódott tőle. Lila közelebb lépett. -Te még sosem érezted, hogy valakitől elvesznek. Soha nem fogod megtudni, mert egy önző ribanc vagy.