A Tulajdonom

4 fejezet - Sötét Nagyúr

                             Rose

Annyira puha! Selymes, kellemesen hideg. Még jobban belenyomom a fejem a párnába, a paplant a nyakamig húzom, szorosan magamhoz ölelve. A testemen egy nagy póló van, a tegnapi szoros ruhámnak nyoma sincs. A szobában friss a levegő, nemrég lehetett szellőztetve. Hallom az esőcseppek kopogását az ablakon, ahogy gyorsan végigfolynak, mégsem ébresztettek fel. Olyan komfortos ez a környezet.
Békés álmomban megfordulok az ágyon, és átölelem a mellettem fekvő testet. Olyan nagy! És meleg! Az arcomon széles mosoly jelenik meg az érzés hatására. Egy erős érintést érzek az államon; a kéz elkezd simogatni, majd lassan az arcomon végigsiklik. Már nem tudom tovább figyelmen kívül hagyni a körülöttem zajló eseményeket, lassan ébredezni kezdek. A fejem rémesen fáj, a végtagjaim sajognak, a torkom kiszáradt. Ahogy kezd kitisztulni a kép, észreveszem őt.
Egy férfi. Széles válla most meztelen, és nem csak a válla… Teljesen meztelen. A szemei felfalnak, a tekintetében csillogás, amely tudatja velem, hogy nem fogok könnyen elmenni innen. Próbálok tartani a szemkontaktust, de nem akarom a testét látni. Máris elönt a rémület.
– Mi… ugye nem...? Istenem, hol vagyok egyáltalán? És mit akar tőlem? Kérem, ne bántson többet! – tör ki belőlem keserves sírás. A kezeimmel a paplant szorítom, próbálva csillapítani a remegésemet. A félelem, a karomba vésett borzalmas szavai, az álmok, és azok a rohadt rózsák! Ha most nem halok meg, akkor sosem.
A férfi megragadja a karomat, és kilazítja a paplanba kapaszkodó ujjaimat. Egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és az ölébe ültet. Érzem őt. Kemény, és semmi sem takarja el. A tudattól még nagyobb félelem uralkodik el rajtam.
– Feleslegesen itatod az egereket. Nem, még nem dugtalak meg. Azt akarom, hogy emlékezz minden pillanatára annak, ahogy áthatolok a kis szűzhártyádon. De ennek még nem jött el az ideje, pici rózsám. Mikor bántottalak én téged? – kérdezi, szemében pimasz fény csillog.
– De nincs rajtam fehérnemű. És rajtad sincs… Honnan tudhatom, hogy igazat mondasz? Félek tőled. Haza akarok menni – válaszoltam, figyelmen kívül hagyva az utolsó kérdését.
– Én sosem hazudok, rózsám. De ha tovább feszíted a húrt, hamarosan megtudhatod, igazat mondok-e. Ami pedig azt illeti… Aludtál. Az első a komfort. Nem fogok miattad ezen változtatni. Mindig így alszom, és mostantól te is így fogsz. Örülj, hogy kaptál egy pólót, ami eltakarja azokat a formás kebleidet.
Szavai hallatán a zokogásom abbamarad. Meghökkent az, ahogy beszél velem: fenyegetően, gúnyosan, de mégis hátborzongatóan nyugodtan.
– Haza akarok menni. Ki vagy te? Miért jelentél meg az álmaimban? Miért találok folyton rózsákat? Félek tőled. Kérlek, engedj haza! Ha pénzről van szó, fizetek! Csak engedj el! – könyörögtem.
– Nem tetszenek a rózsáim? Ígérem, elhalmozlak velük. Addig is szokd az új helyedet – mondta mosolyogva, majd egy mély levegőt vett, és folytatta. – Hívhatsz Tomnak. De ha még egyszer így mersz velem beszélni, vagy felajánlasz nekem pénzt, akkor meg fogod ismerni a másik nevemet is. Kérj bocsánatot!
Utálom. Istenem, miért pont velem történik ez? Ennél minden jobb lenne. Védtelen vagyok ellene.
– Bocsánat – mondtam, tekintetem gyűlölettel, félelemmel és rettegéssel telve. Sokkos állapotban voltam, és nem tudtam mozdulni. Mélyen a szemébe néztem, és folytattam. – Mit ért azon, hogy itt maradok?
– Okos kislány. Az enyém vagy. Logikus, hogy nem hagyom, hogy az emberek között mászkálj. Több időt hagytam neked a tervezettnél, már az első találkozásunk után haza akartalak hozni.
Felemeli a kezét, közeledik felém. Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben. Meg akar ütni? De nem. A fejemre teszi a tenyerét, és lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdi a fejem búbját. Ez a rohadék azt hiszi, hogy a kutyája vagyok? Pszichopata állat.
Lepillant az arcomra, és látva a grimaszt az arcomon, felhúzza a szemöldökét. Csendben maradok. Nehezen nyelem vissza azokat az ocsmány szavakat, amikkel illetni akartam. Tetszik neki, hogy próbálom visszafogni magam. Be akar törni. De nem hagyom.
A simogatás folytatódik. Gyengéd velem. Egy pillanatra le akarom hunyni a szemem, hogy tovább tartson ez az érzés, de nem tehetem meg. Nem lehetek előtte gyenge. Percek telnek el, mire megtöri a csendet.
– Nem most fogom megválaszolni az összes kérdésed. Menekülni felesleges. A területet dementorok őrzik. Ha megpróbálsz szökni, olyan büntetésben lesz részed, amit egy életre megjegyzel. Mától itt fogsz élni. Felejtsd el az eddigi életed. Engedelmeskedsz, és nem esik bántódásod. Elég rád nézni. Hiába próbálod titkolni, mindig is izgatott az érintésem, mint most is… Mint azon az estén. Hiába a félelem, ha nedves bugyiban ébredsz.
A szavai hallatán forróság önt el. Akármennyire fájdalmas is, de igaza van. Izgatott a jelenléte, az érintése. És ezért utálom magam.
- Lassan mindent megtudsz. A kúriában szabadon járkálhatsz, a szoba jobb oldalán találod a gardróbot. Szedd össze magad, a bejárónő harminc perc múlva itt lesz, körbevezet, és ad enni. Le vagy gyengülve, meg kell erősödnöd. Amit ad, azt mind meg kell enned. Remélem, érthető voltam? – kérdésére csak egy bólintással válaszoltam. Túl sok információ egyszerre, túlságosan kétségbe vagyok esve, az agyam még most sem fogja fel teljesen mindazt, ami történik. A férfi elengedte a szorítását, majd az ágyra fektetett, miután kiszabadított az öléből. Felnéztem rá, mélyen a sötét szemeibe. Két kezébe fogta a fejem, majd lehajolt, és egy csókot lehelt a homlokomra. Érintésétől felforrósodtam, túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Széles mosollyal felkapott egy köntöst, és pár ruhával a kezében kisétált a szobából. Borzasztóan hálás voltam, hogy nem itt öltözött fel, és végre egyedül lehetek a gondolataimmal... a túl sok gondolatommal.

.....

Ez túl sok! Ezt nem tudom megenni – az asztalon rengeteg étel volt. Soha életemben nem láttam még ennyi ételt.
Rubinvörös almák, különféle gyümölcsök, az asztal roskadozott a bőségtől. A frissen sült péksütemények aranylóan csillogtak, a levegőt pedig zamatos és ínycsiklandó sült pulyka illata töltötte be.
Minden volt, amit csak a szem megkívánhatott. Korábban talán örömmel láttam volna neki egy ilyen lakomának, de most még mozdulni sem akartam.
Az egyetlen dolog, amire vágytam, hogy hazajuthassak. Féltem. Nem éreztem magam egy percre sem biztonságban.
-Kérem, hiszen meg sem kóstolt semmit! Legalább egyen valamit. Le fog gyengülni, ha nem eszik. A Sötét Nagyúr azt parancsolta, hogy egyen. Nem hiszem, hogy magára akarja haragítani... – a nő kedves próbált lenni velem, láttam rajta, hogy sajnál. Az arcán halvány mosoly jelent meg, próbált biztatni, hogy vegyek magamhoz valamit.
De nem tudtam felfogni, hogyan szolgálhat egy ilyen nő egy olyan őrült embert.
-A Sötét Nagyúr? Arról a Sötét Nagyúrról beszélünk, akire gondolok? Hisz ő már régen meghalt! Maga megőrült!

Író utószó: Íme az új fejezet, remélem el nyerte tetszéseteket, mi a véleményetek a szereplőkröl?  Szívesen olvastok kicsit sötétebb romantikát? 🥰 Sajnos csak most tudtam kirakni az új fejezetet, nagyon megfáztam és nem bírtam írni, ilyen már csak ez az ősz!  Vigyázatok magatokra, és kellemes olvasást❤️😍🤭