Kisfiú - SanHwa ff. ✓

29

- Na hány órád van? - lökött oldalba Yunho egy széles vigyorral.

- Rengeteg... - meredtem a táblára.

- Végre átéled azt, amit mi - röhögött.

- Ennyi biológia még nekem is az agyamra fog menni, ennyire még én sem szeretem!

- Azért fel ne mondj nekem te is.

- Nem tervezek... De ez akkor is sok lesz.

- Majd belejössz - vágott a hátamra szokás szerint, majd felkapta a füzeteit és kiment a tanáriból.

Tegnap volt az évnyitó, pár osztályommal már találkoztam is. A 9.b-nek bemutattak mint ofő helyettes. Egész aranyos gyerekeknek tűnnek így elsőre, de majd meglátjuk...

Mivel elseje csütörtökre esett, így értelemszerűen majd csak jövőhéttől kezdjük a tanulást. Már kaptunk ezelőtt is egy órarendet, de ez most valahogy még rosszabbnak tűnik. Mondjuk minek csodálkozom... A fél sulit én viszem el. Még a kémiát is rám akarták sózni, de szerencsére abból nincs végzettségem. Milyen jó, hogy nem tanultam ki... Most megmentett a lustaságom.

- Tanárúr! - nyitott be pár lány két rövid kopogás után.

- Mondjátok - biccentettem.

- Nem jönne el velünk fagyizni? - kérdezte az egyik frufrus, a többi pedig szélesen bazsalyogni kezdett.

- Dahyun tanárnő elengedett titeket? - kérdeztem kissé gyanakodva.

- El! Tényleg! - bólogattak. - De azt mondta, csak akkor mehetünk, ha elkísér minket egy másik tanár is. Utána lehet elengedne minket... A 11.b is jönne.

- És csak Dahyun tanárnő meg én?

- Igen, Mr. Kimnek el kellett mennie, össze vagyunk vonva a napra.

- Ja, így már értem... - pillantottam az órarendre újra, majd egy nehezet sóhajtva rábólintottam. - Jó. Öt perc és lemegyek.

- Köszönjük!
- Köszönjük, tanárúr!
- Máris jobban kedvelem a bioszt!

Kicsit nevettem rajtuk, majd pár perc múlva sikerült rávennem magam, hogy felvegyem a táskám és elinduljak én is. Először sok volt az az ötven gyerek, akik rám vártak, de se baj. Úgyis hozzá kell szoknom ebben a tanévben. Kezdetnek jó lesz ez is...
Na meg legalább San is itt van.

Oké, persze nem megyek közel hozzá, igazából próbálok rá se nézni, de megnyugtat a tudat, hogy itt van.

Helyette Dahyun tanárnővel beszélgetek a nagy csorda végén ballagva. Annyira nem vagyunk közel, az időbeosztásunk miatt eddig szinte mindig csak megbeszéléseken láttuk egymást, de tudja, hogy az osztálya kedvel engem. Kicsit amolyan szeszélyes nőként tudnám leírni. Kedves, mindenhez jól tud hozzászólni, sokat mosolyog, tudja, hogy jól áll neki. De ez ne tévesszen meg senkit, hiszen a szeme ezer irányba forog, egy pillanat alatt összerak mindent a fejében és a legapróbb mozdulatokat is észreveszi. Az első félév után már egyik osztálya se mer csalással próbálkozni.

- Jaj, szegény nő - kuncogott, mikor megérkeztünk a fagyizóhoz. Arra pillantottam amerre ő is, majd megláttam az eladó elképedt arcát. Gondolom nem sokszor rohamozta meg eddig több tucat diák.

- Te eszel valamit?

- Nem tudom... Lehet most kihagyom.

- Pedig elég meleg van.

- Ah, igazad van... - sóhajtotta, majd máris a táskájában kezdett túrkálni.

- Hagyd, meghívlak - mutattam fel a kártyám, ha már kéznél volt.