Munkapornó

Ebben az írásban, két Jungle szám(Keep Moving, Happy Man) és más szövegek segítségével próbálom bemutatni azokat a mindannyiunk számára sokszor hallott élethazugságokat, amiket a korszellem felkínál nekünk a kapitalista realizmusunk igazolására. A pozitivizmus még ma is kísért. A Jungle már nem az a zenekar, ami legnagyobb erőfeszítése ellenére csinál valami langyos giccset, hanem itt már érződik, hogy az volt a legfőbb cél a zeneszerzésnél, hogy ne zavarjon. Le lehessen adni bármelyik rádióban, szólhasson bármelyik irodában munka közben. Olyan hallgatni mintha dolgoznék. Az volt a cél, hogy ugyan olyan legyen mint tíz másik zene a rádióban, vagy még ugyanolyanabb.😅

Szól a zene:
"Someone's got to go find the truth
If you change
When you livin' like that, you can spend around town, you know
In a new house, in the UK
If you change"

Odalépek a kollégához munka közben és azt mondom:
"Ja nem. Most hogy van nekem ez a munka, megváltoznak a dolgok. Gondold el tudok venni ezt-azt a városban, élhetek egy új házban, az Egyesült Királyságban"
S egy másik hang közbeszól:
"Keep moving, keep moving!"
Nincs megállás, lesz szórakozás, lakás és szerelem, csak dolgozni kell. Csak keményen kell dolgozni, a többi jön magától.
Ha a termelési folyamat egyik elemeként folytatni tudod az értéktöbblet termelését és a tőkefelhalmozást, akkor meggyarapodott túlélést halmozol fel, amiből olyan alapvető szükségleteidet elégítheted ki időlegesen, mint az élelem és a lakhatás.

És a végén jön a boldog felsóhajtás és a legyintés:
"I could live with it, I could live with it, oh"
Visszafordulok a kollégához és folytatom, hogy persze szar ez is a raktárban, az irodában, a gyárban, meg dolgozni is kell, de vehetek ezt meg azt magamnak, és megihatom a sört mikor nézem a meccset vasárnap. "Work hard, play hard" van. Keményen dolgozom egész évben, de elmehetek a kéthetes nyaralásra azzal a jelmondattal, hogy na most fogok élni. Nem fogom várni az ébresztőt reggel két hétig. Megveszem az eggyel drágább túrórúdit. Most majd kiélem meg kipihenem magam valahogy egyszerre. Tehát kéthétben letudom az egész évben elmaradt életet és pihenést egyaránt. Azért ez praktikus nem? Persze sűrű lesz a program, mármint a pihenés.

De a korszellem dúdol tovább egy másik Jungle számban, a Happy Man-ben:

"Buy yourself a dream, how's it looking?
Buy yourself a car and a house to live in
Get yourself a girl, someone different
Buy yourself a dream and it won't mean nothing"
Nem kell búslakodni; találj ki valamit, legyenek céljaid, legyen egy álmod. Vegyél egy szép nagy házat, valami menő autót. Szedj össze valami csajt, valami más milyet mint az előző volt, új seprű jól seper. Vedd meg az álmodat és akkor nem fogod ilyen üresnek érezni az életed, aztán a következőt és a következőt. Ha elég gyorsan szaladsz, elérheted a boldogságot. Úgyhogy ne panaszkodjunk apró-cseprő dolgokon, inkább dolgozzunk!

Még arról is írhatott volna számot a Jungle, hogy hát én megdolgoztam a pénzemért. Kérem, én keményen tanultam és dolgoztam, hogy ide jussak az életben. Mindent magamnak köszönhetek. Dolgozni kellett volna... A férfi nem panaszkodik, hanem dolgozik! "Akinek nincs semmije, annyit is ér!" Az erősebb kutya baszik. Panaszkodni... Na persze! A kutya ugat, a karaván halad. Én sosem állok meg, mindig csinálok valamit. "Egyszerűen sajnálom az időt arra, hogy ilyeneken merengjek (nem akarok bunkó lenni, teljesen oké amit csinálsz csak nem tudom hogy fogalmazzam meg szépen, bocsánat), én inkább ez a praktikus 'menjünk, csináljuk, haladjunk, ott vagyunk már?' típus vagyok." Nem ilyen elméleti ember. Tanulj meg fiam a valóságnak engedelmeskedni. Ilyen ez a Boney M. Jólvanezígy... Már mint két privilegizált konzervativ elmondja a fiataloknak, hogy nincs alternatíva, éljen a kapitalizmus. "Persze, minden legyen jó..."

Végezetül, a már előzőleg is idézett, A korszellem dúdol című TGM publicisztika ide illő része:
"Dünnyög, dudorászik, motyog a sötétben. A szomszédban már szól a rádió, sivít a troli, döngetik a kukákat a szemétszállítók, a tilalom ellenére valaki rágyújtott a liftben. A megállóban két asszony beszélget halkan. A csarnokba mennek? Irodát takarítani? Mindjárt lefő a kávé. Megvirradt. Illatos, tiszta, tevékeny, borzalmas reggel. Ötven éve ugyanolyan. Csak megnőttek a fák a lakótelepen. Ettől olyan városi lett ez is, mint ami valaha széttörni látszott a várost. Sok mindent gondoltunk közben, de a cipő sarka kopik, a kabát könyöke lyukad, a gép lemerül, a mosogatószer kifogyott, vécépapírt kell venni, be kell fizetni a postán a számlát, lejárt a bankkártya, aktiválni kell az újat, megszűnt a sarkon a könyvesbolt, a mozi, a kiskocsma, nem írnak a gyerekek. Fülhallgató mindenkin, a széplányokon, a már most fáradt, kopaszodó harmincasokon, öt kutyát sétáltat a csaj, jó, könnyű munka. Mi szól a fülükben? Főleg valami zene, angolul, amit nem értenek. Bocsi és Lali az autórádióban. Áll a forgalom a Szentendrei úti fölüljárónál. Du-du-dú, du-du-dú, o vita vitalis, dulcis et amabilis, semper memorabilis, idézi Ernst Bloch a Korunk örökségében​ egy joachimita költő, Telesphorus himnuszát, eleven élet, édes és szerető, sosem feledő, dulcis et amabilis, du-du-dú."

A képhez: "A maze for us to try, a race for rats to die"