Don't Jump [Bill Kaulitz ff.]

1.

Az én történetem teljesen más...

Én nem egy újabb fangirl vagyok aki szerelmes Tom-ba vagy esetleg Bill-be. Komolyan a bandát sem ismerem. Csak hallottam róluk de sosem hallgattam egy számukat sem. Jobb is volt így, legalábbis eddig ezt hittem.

2007.szeptember 8.

Ma lesz vége az én történetemnek. Úgy érzem már nincs semmi ami itt tart. Már a tető szélén állok és a rendőrség is lassacskán megérkezik és egy kisebb tömeg is moralylik lent. Egy fura alakot kiszúrok aki hírtelen beszalad az épületbe, nem értem miért tette, biztos csak egy itt lakó aki bent hagyta a házban a macskáját. Aj nem is értem minek ez a nagy felfordulás, csak egy senki vagyok aki végre elakar tűnni innen. Hírtelen kiabálást hallottam lentről, mindenki 3 fiú körül ugrált, de a rendőr leállította a tömeget, amíg a 3 közelebb jött az épülethez. Biztos híresek vagy valami. Hírtelen egy nagy ajtó csapódást hallok mögöttem. Megfordulok hogy oda nézzek, a fura alak áll ott. Fekete haja van, sötét ruhát hord egy szintén fekete bőr kabáttal ami szinte a földet súrolja, az arcát nem nagyon látom de a hold fénye segítségével látom, hogy a szemei ​​feketére vannak festve.
-Ashley?!-hallom a saját nevem a fiú szájából kiszökni. Honnan ismer ez? Ki ez? Mit akar?
-Kérlek ne ugorj le!-mondja kérlelő hangon majd közelebb jön hozzám.
-Ki vagy te? És honnan tudod a nevem?-kérdezem szinte fenyegető hangon.
-Bill Kaulitz vagyok! A Tokio Hotel énekese! És Georg Listing a bátyád!-szinte hadarja az egészet, de az utolsót tisztán hallom.
-Georg Listing?-kédezem vissza. Ismerős a név, rágódom rajta. Már hallottam a neveket a bandából de sosem tűnt fel Georg vezeték neve. Listing.. mint én. Apám sokat mesélt arról, hogy van egy bátyám... Nem gondoltam, hogy legalább egyszer is találkozhatnánk. És még most sem láthatom.
-Ashley... Ne ugorj le... Georgnak kellesz.. megakar téged ismerni.. kérlek-könyörög Bill. Gondolkodom.. de hogy min? Én sem tudom, talán azon hogy használjam a lehetőséget és ismerjem meg a bátyám, vagy dőljek hátra és csak engedjem el ezt mind, és szűnjek meg örökké. Hosszas percek után azon kapom magam hogy Bill éppen lehúz a tető széléről és ölelésbe von. Kellemes és meleg ölelésbe. Nem tudom mit csinálok. Úgy érzem nem én irányítom a testem. És ez szokatlan...

-Minden rendben lesz.. csak gyere le velem.-suttogja Bill a fülembe kellemes hangján. Bólintok egyet majd elenged de a kezemet úgy szorítja mint egy kisgyermek anyja kezét. A kellemes szél az égbe dobja hosszú fekete hajam és Bill kabátját is megmozdítja enyhén. A fiú elindul én meg követni kezdem, néha-néha hátra pillant mint aki fél valamitől. Talán attól, hogy nem megyek vele. De én szinte szaladok utána, hosszú karcsú lábai úgy sietnek mintha haza menne az édes otthonába. A lépcsőkhöz érünk és már sietünk is le az alljára, Bill még mindig hátra pillant néha, hogy biztos követem-e de nem értem, hogy miért teszi, hisz szorongatja karcsú ,s apró kezem. Amint a lépcső aljára érünk elengedi a kezem és valaki más a nyakamba borul. Nem tudom, hogy ki lehet olyan hirtelen történt, hogy még az arcát sem tudtam meglesni.

-Megijesztettél..-suttogja az illető, nem tudom, hogy ki az de van egy sejtésem, hogy Georg az. Nem mondok semmit, vagyis keresem a megfelelő szavakat de hamar rájövök, hogy nincs. A többiek csak körbe álltak minket mint az őrök.

-Nyugi van Georg össze nyomod szegényt.-nevet Tom. Igen Tom Kaulitz! A többiek csak csöndben nézik, hogy mi történik. Georg végül elengedett és hátrább lép, hogy lássam a többieket. -Szerintem menjünk haza.-szólal meg végre Gustav is. Mindenki egyet ért és a kocsijukhoz is megyünk, hogy beszálljunk. Miután már mindenki elfoglalta a helyét Tom beindította a járművet és már indultunk is.

Nem utaztunk sokat, egy 20 percet. Ezt persze Georg és Bill végig beszélte ezért nem unatkoztunk. Épp most szállunk ki a kocsiból persze ezt sem tehetem nyugodtan mert Gustav megcsikiz és én olyan hangosan röhögök, hogy a szomszéd kutyája hangos ugatásba kezd és mi csak berohanunk a házba.

Pár óra telhetett el de olyan jót beszélgettünk a srácokkal, hogy már jobban érzem magam. Tom megmutatja, hogy hol van a szobám majd tőle is elköszönök és végre ágyba dőlök. Pár perc se kellett és már mély álomba estem...