Pilvax

1. Fejezet - Egy gyönyörű barátság kezdete

Lea egyáltalán nem így képzelte el az életét. Ami azt illeti, minden igyekezete és reménye ellenére kihúzta azt a kártyát a pakliból, amit egyáltalán nem akart - legalábbis, akkor még határozotton így gondolta.
Tizennyolc éves volt, és csak úgy mellékesen orvosnak készült, amióta csak az eszét tudta. Azonban hiába adta be az ország összes orvosi egyetemére a jelentkezését, abban az évben extrém magas volt a ponthatár, ő pedig történetesen éppen lecsúszott róla. Sőt, valószínűleg egyetemre sem ment volna, ha az utolsó pillanatban nem jelöli be az anglisztikát, mint utolsó szalmaszálat, amibe kapaszkodhat a felsőfokú tanulmányokat illetően.
El sem akart menni a beiratkozásra, a ponthatárok kihirdetése után három napig csak feküdt a besötétített szobájában és megállás nélkül sírt. Mégis mi a fenét fog kezdeni az életével? Ugyan mindig is szerette az irodalmat, a gimnázium alatt igencsak háttérbe kellet szorítania ezt a szenvedélyt annak érdekében, hogy egyáltalán legyen esélye felvételt nyerni az orvosira... Úgy tűnt, mindhiába. Néha, főleg mikor az emelt kémia tételek fölött görnyedt, iszonyatosan hiányzott neki, hogy kimenjen a kertbe, kinyisson egy könyvet és bármiféle nyomás nélkül olvasgasson. A sors fintora, hogy a kőkemény munka nem hozta meg a gyümölcsét, cserébe felvételt nyert egy olyan szakra, amellyel legfeljebb hobbi szinten óhajtott foglalkozni. Igencsak nehéz volt átkalibrálnia magát, és elfogadni, hogy bizony van élet az orvosin kívül is.
Már mélységesen bánta, hogy Debrecent jelölte meg, és nem egy budapesti egyetemet. Egyáltalán nem is emlékezett, mikor hozta meg ezt a döntést, mert bár az orvosik rangsorában egyértelműen helye volt a vidéki városnak, de az anglisztika terén? Talán mélyen belül úgy volt vele, hogy nem élné túl, ha nap mint nap össze kellene futnia a volt osztálytársaival az egyetemen meg a városban, abban a tudatban, hogy ők az álom szakra nyertek felvételt, míg ő képtelen volt felérni a saját magának támasztott elvárásokhoz. Debrecenben határozottan sokkal kisebb volt az esélye valami ilyesmi előfordulásának.
Cserébe alig ismerte a várost, az egyetemből is csak annyit látott, amit nyílt napon megmutattak. Szóval, az első dolga az volt, miután a szülei beköltöztettek a kollégiumba, hogy körbejárja a nagyerdei kampuszt. Szeptember eleje volt, a végtelenbe nyúló nyári esték lassacskán egyre rövidültek, azonban még kellemes meleg volt, a forgalom lustán zümmögött a körúton, Lea fülében pedig üvöltött a hörgős metál. Megnyugtatta az idegeit, pedig sírni lett volna kedve, ahogy elhaladt a szökőkút mellett, és belegondolt, hogy két nap múlva kezdődik a tanítás, ő pedig nem kétszáz másik orvostanhallgató mellé ül be anatómiára, hanem a Bevezetés az irodalomtudományba című előadásra hivatalos.
Azonban mint mindig, most is fegyelmezte magát, összeszorította az állkapcsát és lenyelte a könnyeit. Körbeforgatta a fejét és igyekezett beinni a park látványát, a szökőkútból elszabaduló vízcseppek permetét a csupasz karján, a féloldalt kiégett tiszafák jelenleg nem túl méltóságteljes sziluettjét, a cipője alatt csikorgó kavicsok néma üvöltését. Itt az ideje megismernie a helyet, amit az elkövetkezendő három évben az otthonának tekint majd. Már ha képes egyáltalán azt elérni...
Hamarosan az Egyetem sugárút felé vette az irányt, csak céltalanul sétált a járdán, és próbált érdeklődést mutatni az ismeretlen utcakép iránt. Természetesen nem sikerült, hiszen két hónap nem volt elegendő, hogy lenyelje a keserűségét és elfogadja a sorsát. Persze, mindenki támogatta, és azt mondta neki, majd megpróbálhatja jövőre vagy azután, hogy lehet belőle tolmács, hiszen igazán jó angolos, na meg a kedvence, hogy a dolgok okkal történnek, és talán nem az az útja, hogy orvos legyen.
Na, ezt egy tizennyolc éves lánynak igen nehéz, sőt, közel lehetetlen volt elfogadnia. És frankón? Nem is akarta. Úgy érezte, mintha egy része, ha nem a teljes egésze meghalt volna, és csak üres porhüvelyként kísértene. Ha négy egyetem egyikére sem sikerült összekaparnia a pontokat, akkor van egyáltalán értelme folytatnia? Évről évre újra beadogatni a jelentkezését, abban a reményben, hogy hátha ezúttal nem csillagászati a ponthatár? Nem. Racionálisan tudta, hogy vagy belenyugszik, és megpróbálja kihozni a legtöbbet a jelenlegi helyzetből, vagy újra és újra végig járja ezt a Canossát, abban a reményben, hogy egyszer valami csoda folytán sikerülni fog. Nyolc ponttal csúszott le a legalacsonyabb ponthatárról, történesen a debreceni ÁOK önköltséges általános orvos szakásról... Mégis mi a garancia, hogy következőnek nem egyetlen nyomorult ponton fog múlni? Lottózás bizonytalan fiataloknak.
Tehát eltökélte, hogy ad legalább egy félévet ennek az anglisztikának. Nem, ha már egyszer elkezdte, nem futamodhat meg. Vagy végig csinálja, vagy semmi értelme nincs az egésznek. Na, nem mintha bármi igazolható indok lenne arra, hogy elpocsékoljon hatot az állami féléveiből. Lea sok minden volt, de gyáva az bizony nem. Tehát, ha már eljött ebbe a városba, kétszáz kilométerre az otthonától, fogta magát, és valami számára is ismeretlen indokból beiratkozott az egyetemre, sőt, még a kollégiumba is beköltözött, akkor nem az első tanítási nap előtt fog megfutamodni. Elvégre honnan a fenéből is tudhatná, hogy milyen ez az egész vagy mennyire hasznos, ha meg sem próbálja? Egyébként is, rengeteg ember van, aki megcsinál egy alapdiplomát, aztán mégis meggondolja magát, és felvételizik inkább máshová, majd a későbbiekben abban kezd el dolgozni.
Ám hiába vigasztalta magát ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, nem szűnt a gyomrában a szorítás, a hang a koponyája hátuljában, ami azt sikította, hogy ez így egyáltalán nincs jól, hogy nem rökönyödhet meg az első buktatónál, ha már az egész eddigi életét arra áldozta, hogy orvos válhasson belőle. Inkább hangosabbra vette a zenét, gyenge kísérlet arra, hogy megpróbálja elnyomni ezeket a démonokat...
Hamarosan a Füredi és a sugárút kereszteződéséhez ért, és csodálkozva állapította meg, hogy az egyik sarkon egy cukrászda nyúlt el. Oké, talán mégsem olyan rossz hely ez a Debrecen, hogyha tíz perc sétára a kampusztól egy elég korrekt süteményes lelhető fel... Lefelé az Egyetem sugárúton pedig nyurga fák lombja susogott a lagymatag esti szellőben. Eszébe is jutott róluk az a Kosztolányi vers, amit a ballagásán hallott, az egyik évfolyamtársa szavalta el a beszéde után.
Meglehetősen örült annak, hogy a szobatársai még nem költöztek be, mert úgy érezte, semmi ingerenciája nem volna most bemutatkozni meg jópofizni. Úgy érezte magát, mint egy partra vetett hajótörött a Karib-tengeren... Idegen vidék, idegen táj... Csak reménykedhetett benne, hogy sokkal jobb hangulatban lesz aznap, amikor megismerheti a leendő lakótársait. Végül némi teketóriázás után inkább megfordult, és kényelmes tempóban visszasétált a kollégiumhoz.
Gyűlölte volna a hangzavart, ami a kollégiumban lévő szórakozóhely felől érkezett, ha felvették volna az orvosira. Sőt, valószínűleg az első dolga lett volna szobát vagy egyenesen kollégiumot cserélni ezesetben, viszont mivel nem így történt, ezért nem érdekelte különösebben. Még így is egész jó helyen kapott szobát, ahová nem hallatszódott úgy fel a ricsaj, és ez bőven elegendő volt számára. Legfeljebb elmegy majd beadandót írni a könyvtárba, alváshoz meg bedugja a fülhallgatóját...
Pont akkor csukódott be a lift ajtaja egy társaságra, mikor lecsipogtatta a kártyáját, ám nem fáradozott azon, hogy megpróbálja elérni. Helyette inkább a lépcsőt választotta, és komótosan felsétált a harmadik emeletre, a fejhallgatójában továbbra is üvöltött a zene, majd néhány perc múlva enerváltan esett be a szobája ajtaján. Lepakolta a táskáját, aztán csak elengedte magát és elterült az ágyon. Egy darabig bámulta a plafont, igyekezett elfojtani a szorítást a mellkasában, azonban egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ez be fog következni.
Végül kinyitotta inkábba az ablakot, abban a reményben, hogy a beáramló oxigén majd elősegíti, hogy egy kicsit megnyugodjon, vagy kétszer körbejárta a szobát, közben azon gondolkodott, vajon van-e még olyan pontja, amit nem takarított ki, mire végül megállapodott a tekintete a gitárján az asztala mellé támasztva.  Kilenc éves kora óta járt zeneiskolába, eleinte hegedülni próbált több, de inkább kevesebb sikerrel, majd áttért a gitárra, ami instant szerelem volt számára. Ellenben az irodalommal, ezt nem tartotta időpocsékolásnak vagy komolytalannak, és legalább annyira szerette, mint az orvosi szakmát. Egy darabig csak bámulta a hangszert, majd odasétált, kihámozta a tokjából, aztán az ölébe vette, és csak céltalanul elkezdett játszani egy dallamot. Tudatosan meg sem tudta volna mondani, hogy melyik dal pontosan, azonban a kezei maguktól mozogtak, az izommemóriájába ivódott a mozdulatsor, az ismerőssége pedig megnyugtatta.
Egészen addig tanított a lazítás, amíg a kintről jövő zaj vissza nem zökkentette a valóságba. Összehúzta a szemöldökét, majd hanyagul az ágyára lökte a hangszert és az ablakhoz masírozott. Meglepetésére, egy csapat fiú meg egy vörös hajú lány beszélgettek a kollégium előtti placcon, és úgy tűnt, mindannyiuknak a kezében van egy pohár ital. Azonban a zaj forrása nem ez volt, hanem a hangszóró, amit valamelyikük lehelyezett maguk mellé, és amiből nem épp alacsony hangerővel szólt a Tankcsapda.
-Én ezt nem hiszem el – motyogta magának.
-Jézusom, Nimród, kapcsold már ki ezt a szart! - szólt rá az egyik fiú egy másikra a csapatból.
-Nyugi már, Zalán. Ez nem zenei ízlés verseny, csak tanévnyitó buli. Inkább igyál még valamit - válaszolt a másik, akit ezek szerint Nimródnak hívtak.
-Persze, aztán majd hajnal háromkor Székely himnuszt dalolunk megint a parkolóban. Nem, köszi - felelte, és ironikus módon belekortyolt a poharába.
-Merd azt mondani, hogy nem élvezted.
-Szalai Nimród, nem, nem élveztem a tanévzáró éjszakáján a kornyikálást, mert másnap reggel indultam Pestre, és olyan atom részeg voltam még akkor is, hogy még Ladány előtt összehánytam a budit a vonaton, aztán elaludtam, és csak a kaller keltett fel a Nyugatiban. Az a szerencse, hogy nem raboltak ki.
-Gondolom, a koncert is igen jól sikerült utána - horkant fel a vörös hajú lány.
-Kutyaharapást szőrével - rántotta meg a vállát a Zalán nevezetű, majd kihalászott a mellénye zsebéből egy doboz cigit, aztán komótosan rágyújtott.
Lea ezen a ponton döntött úgy, hogy elég a kíváncsiskodásból, és még mielőtt a dohányfüst felszállt volna, bezárta az ablakot. Csak reménykedett, hogy hamarosan a ricsaj is megszűnik, lehetőség szerint azért, mert a portás vagy a biztonsági szolgálat elküldi őket. Fogta a fejhallgatóját, és bedugta a gitárjába, majd elhelyezkedett és ismét játszani kezdett rajta.
Másnap reggel nem igazán volt lehetősége kipihenten, vagy egyáltalán a saját ritmusa szerint ébredni, ugyanis pontosan kilenckor hangokra lett figyelmes a folyosó felől, amelyet nem sokkal később a kulcs zörgése követett, mivel azonban bezárta az ajtót, ezért nem járt sikerrel az idegen, aki be akart jutni.
-Megyek! - kiáltotta, gyorsan levetette magáról a takarót, felvette a papucsát meg egy köntöst és az ajtóhoz battyogott, amit aztán kócosan, résnyire nyitott szemekkel nyitott ki. Egyetlen hosszú pillanatig értetlenül bámultak egymásra az érkezővel és annak családjával.
-Szia! Ne haragudj, hogy felkeltettünk, nem mondták lent, hogy valaki már beköltözött - köszörülte meg a torkát. - Ó, milyen bunkó vagyok! Fábián Lujza, örülök, hogy megismerhetlek - nyújtotta a kezét, amit továbbra is kissé álmosan fogadott el.
-Honthy Lea. Semmi baj, kerülj beljebb - állt odébb az ajtóból.
-Szia, én Fábián Balázs vagyok, Lujza apukája, ő pedig a feleségem, Andrea. Elnézést kérünk, hogy csak úgy rád rontottunk – szabadkozott az új szobatársa apja.
-Ugyan, semmi probléma. Örülök, hogy megismerhetem önöket.
-Tegezz nyugodtan – mosolygott rá kedvesen, mire viszonozta a gesztust.
-Oké...
-Mondd csak, Lea, te mit tanulsz? - érdeklődött az anyukája.
-Anglisztika.
-Most kezded te is az egyetemet?
-Igen, igen.
-Akkor valószínűleg együtt lesz a legtöbb óránk, legalábbis ebben a félévben - csacsogta Lujza, miközben kiválasztotta az ágyát a maradék kettő közül.
-Te is anglisztikára jársz? - csodálkozott Lea.
-Igen.
-Micsoda véletlenek vannak – jegyezte meg mosolyogva az apukája, miközben behozott egy dobozt a folyosóról.
-Neked már megvan az órarended? Mivel kezdesz hétfőn?
-Meg, persze. Bevezetés az irodalomtudományba.
-Szuper, akkor mehetünk együtt, ha gondolod.
-Oké, az szuper lenne – mosolygott rá. Egy kicsit megnyugtatta, hogy nem egyedül kell majd belépnie az előadó ajtaján, arról nem is beszélve, hogy addig sem fogják enni az invazív gondolatok az orvosival meg a kudarcával kapcsolatban.
-Király. Nem tudod véletlenül, ki lesz a harmadik szobatársunk?
-Sajnos nem mondtak nekem semmit a szobabeosztásról, de őszintén szólva el is felejtettem megkérdezni.
-Hát, akkor gondolom, majd kiderül - vont vállat.
Másfél órát vett igénybe, hogy Lujza be tudjon költözni, a szülei pedig általánosságban kedvesek meg vidámak voltak, ám nem maradtak sokáig azután, hogy minden csomagot behordtak. Elköszöntek, majd az új szobatársa le is kísérte őket. Lea végtelenül hálás volt, amiért nem kezdték el arról faggatni, hogy miért jött anglisztikára, vagy jelölt-e meg más szakokat, más szülők általában ebben a stádiumban még igen élénken érdeklődnek eziránt a téma iránt, de úgy tűnt, ők nem azok a fajták, akik rögtön minden titkát megpróbálják kihúzni belőle. Lujza tíz perc múlva érkezett vissza, és miután becsukta maga mögött az ajtót, felsóhajtott.
-Tényleg ne haragudj, hogy megzavartunk. Ha tudtam volna, feltelefonálok a portáról vagy valami.
-Nem gáz, tényleg. Egyébként sem kellene ilyen sokáig aludnom, különben soha, egyetlen előadásra sem fogok beérni - mosolygott az ágy szélén ülve. Még mindig elég álmos volt, nem volt még ideje kávét főzni, de egyébként is szerette nyugalomban, csendben elkortyolgatni.
-Figyi, nincs kedved elmenni kávézni?
-Azt hiszem, az most nagyon jól esne. Tíz perc, és összeszedem magam.
-Oké, csak nyugodtan. Nem kell sietned.
Így hát el is sietett készülődni, kikapott találomra egy farmert meg egy felsőt a szekrényéből, aztán néhány perc múlva már egy fokkal frissebben és üdébben jött vissza a fürdőszobából.
-Az egy gitár? - mutatott az asztala mellé támasztott tokra Lujza.
-Aha – felelte, miközben éppen egy csattal összefogta hátul a haját.
-Menő. Mióta gitározol?
-Hát... Közel tíz éve.
-Azta! És nem gondolkodtál rajta, hogy a Zeneművészetire felvételizz?
-Nem, nem igazán - jegyezte meg szárazon. - Na, mehetünk?
-Aha, persze – kelt fel, majd felvette a hátizsákját a székéből, addig pedig Lea felhúzta a cipőjét.
-Te debreceni vagy?
-A környékről. Bár... Végül is, mondhatjuk akkor, hogy igen. Te?
-Én Pestről jöttem.
-Hogyhogy? - bukott ki belőle a kérdés, miközben a szobatársa éppen bezárta az ajtót. Lea először nem is tudta, hogy válaszoljon erre, de végül arra jutott abban a fél percben, amíg a zárral meg a kulccsal bíbelődött, hogy másoknak valószínűleg ez nem akkora dolog, mint neki, és ha esélyt akar egyáltalán adni ennek a szobatársasdinak, akkor illik legalább többé-kevésbé őszintének lennie.
-Nem vettek fel oda, ahova menni akartam – felelte végül.
-ELTE BTK? Vaaagy...? - érdeklődött, miközben elindult lefelé a lépcsőn.
-Nem, igazából orvosira akartam menni.
-Ó. Idén jó nagy szívás volt ott a ponthatár... - nézett rá együttérzően, mire a lány csak vállat vont. - De azért nem bántad meg, hogy idejöttél?
-Őszintén? Fogalmam sincsen. Még semmit sem láttam sem az egyetemből, sem a szakból, így igen nehéz eldönteni. És még mindig jobb, mint csak otthon ülni egy egész évig...
-Mondasz valamit...
-És te? Neked az első helyen volt az anglisztika megjelölve?
-Igen. Tolmács szeretnék majd lenni.
-Az nem rossz. Én még nem tudom, mire fogok specializálódni.
-Majd meglátod. Viszont nincs túl sok időd eldönteni, szóval szerintem kérdezz majd körbe felsőbb éveseket, ha bizonytalan vagy.
-Mindenképp. Hova akarsz menni kávézni?
-Szeretnél itt maradni a kampuszon, vagy menjünk be a városba?
-Nekem mindegy. Ahol a legjobb a kávé.
-Akkor menjünk be a városba.
-Villamos vagy gyalogoljunk?
-Sietünk valahová?
-Nem – vont vállat. - Akkor gyalog. Ismered a várost valamennyire?
-Nem igazán... Szóval jobb is, hogyha látok belőle valamit, még mielőtt száműzetésre kényszerülök a könyvtárba vizsgaidőszakban - nevetett.
-Azért jó, ha tudod, hogy egy jó fél óra séta innen.
-Nem bánom. Merre? - léptek ki a kollégium bejáratán.
-Utánam, turista – kuncogott Lujza.
Tehát komótosan elindultak a kávézó felé. Persze lett volna közelebbi opció is, csak a kampuszon legalább három hely volt, de Lea úgy gondolta, sokkal praktikusabb, ha egy helyi vezeti körbe a városba, mintha elindulna egyedül bolyongani. Épp ártértek a zebrán, mikor megpillantotta az előző esti bagázst, a három fiút meg a névtelen vöröshajú lányt a Zeneművészeti kar kollégiuma előtt. Megfordult a fejében, hogy hülyét fog kapni, ha mindig ebbe az idegesítő csapatba fog belefutni.
-Hé, lányok! - kiáltott oda a srác, akit talán Zalánnak hívtak.
-Segíthetünk valamiben? - vonta fel a szemöldökét Lea.
-Ne haragudjatok – szabadkozott, miközben közelebb ért. - Nincs tüzetek? Asszem, tegnap este elhagytam a gyújtómat.
-Nem dohányzom - vágta rá rögtön a lány.
-Nálam van, tessék - bányászott elő a hátizsákjából egyet Lujza, majd odanyújtotta felé.
-Köszi - mosolygott rájuk, miközben a láng fölé hajolt és meggyújtotta vele a szájából kilógó cigarettát. - Ti is egyetemisták vagytok?
-Aha – felelte a szobatársa. - BTK-sok.
-Ha van kedvetek, holnap tanévnyitó koncert lesz nálunk, a zenekarunk is fellép. Gyertek el - fújta ki a füstöt, mire Lea rábámult.
-Minden random egyetemistát meghívtok a koncertetekre? - érdeklődött kissé pikírten.
-Nem, csak a szépeket, meg akik adnak tüzet - vigyorgott rájuk. - Akkor remélem, találkozunk holnap – azzal visszasétált a társaságához.
Lujza csak bazsalygott utána, a lány meg szemforgatva elindult. Egy darabig csendben sétáltak, úgy tűnt, újdonsült szobatársnője elveszett a srác rendezetlen, sötétbarna tincseiben, vagy éppen a csokoládészín tekintetében.
-Jól indul a tanév - jegyezte meg néhány perc után Lujza.
-Ja, ez nem megszokott dolog, hogy a Zeneművészetisek igyekeznek becsődíteni mindenkit minden eseményükre? - horkant fel.
-Hát, félig-meddig. De most mondd meg, azért nincs semmi kivetnivaló ezen a srácon.
-Tegnap este partiztak a kolink előtt. Valószínűleg csak fel akart minket szedni, de nem volt meg hozzá a bátorsága, hogy elkérje a számunkat. Arra számít, hogy elalélva az ezer wattos vigyorától, majd megjelenünk holnap itt, és akkor lehetősége adódik rá. Én nem szándékozok jönni.
-Egy kicsit azért cinikus vagy, nem?
-Nem rajongok sem a dohányfüstért, sem a másnapos, poshadt piaszagú szívtiprókért.
-Gondolhattam volna, hogy ilyen karótnyelt vagy, ha az utóbbi... Négy? Évben orvosira készültél...
-Az orvosisok a gyógyszerészek után a legnagyobb alkohol és mindenhasználók. Szó szerint minden.
-Ajaj, hát ezt meg honnan tudod? - kuncogott.
-Az egyik unokatestvérem gyógyszerésznek tanult. Elég sokat mesélt... Egyébként nem vagyok karótnyelt, de nem az én világom ez az egyetemi züllés.
-Pedig néha nem árt egy kis szórakozás. Főleg, ha végül mégis úgy döntesz, hogy jövőre megint felvételizel az orvosira. Rád fog rohadni a koliajtó meg az egyetemi pulcsid, ha folyamatosan csak a tanulással foglalkozol. Arról nem is beszélve, hogy harmadéves korodra garantáltan szemüveges leszel.
-Talán igazad lehet - sóhajtotta.
-Na látod - veregette meg a vállát.
Egy darabig arra mentek, amerre előző este sétált, aztán letértek jobbra egy kisebb utcára.
-Ez az Atomki, itt van a Természettudományi kar, nem messze meg a Bem tér. Ha villamossal jössz, erre fog hozni - magyarázta jó idegenvezető módjára Lujza.
-Ezeket amúgy minden debreceni tudja, vagy van valami különösebb oka annak, hogy ilyen jól tudod, melyik kar merre van?
-Nem árt tudni, melyik karral van dolgod. Attól függ, milyen a felhozatal – felelte mindentudó félmosollyal.
Lea csak felsóhajtott, majd folytatták tovább az útjukat. Eltelt már vagy húsz perc indulás óta, és ugyan nem volt kifejezetten nagy meleg, úgy érezte, nem sokáig húzza még üzemanyag nélkül. Már bánta, hogy előző este nem készített be egy jeges kávét vagy valamit, esetleg nem dobott be valami löttyöt jobbhíján az automatából az aulában.
-Messze van még? - nyögött fel.
-Már csak öt perc, annyi sem. Ez itt a Kálvin tér, igazából ez itt végig a főtér meg a belváros már. Balra a pláza, jobbra, lejjebb a Fórum. Menjünk inkább oda a Freibe?
-Nem, jó lesz az eredeti úticél is. Csak nem vagyok működőképes a reggeli kávém nélkül.
-Én felajánlottam a villamost – vont vállat.
Amikor megérkeztek, szinte lerogyott a székre, annyira megkönnyebbült. Belengte a helyet a kávé illata, ami már pezsdítő hatással volt rá. Hamarosan a kezébe vette a menüt, és nemsoká meg is állapodott egy kolumbiai presszón meg egy lattén, hogy leöblítse.
-Nem fogsz te koffeinmérgezést kapni? - vonta fel a szemöldökét a szobatársa.
-Te magad mondtad, hogy tipikus orvostanhallgatónak készülőnek nézek ki – nevetett.
-Csak hogy úgy viselkedsz. De logikus végül is...
-Aztán ha már kellően zenbe kerültem, lehet, még egy sütire is sort kerítek.
-Szoktál amúgy olvasni? Vagy inkább a nyelv része érdekel az angolnak?
-Nem, inkább az irodalom. Te szoktál olvasni?
-Persze! Imádom a Nagy Gatsbyt, a Jane Eyret, az Emmát. Te miket szoktál olvasni?
-Nagy kedvencem a Frankenstein, de nagyon szeretem Dosztojevszkijt meg Tolsztojt is.
-Orosz realizmus, huh? - mosolygott bele a kávéjába Lujza.
-Mit mondjak? Mindig aktuális - vont vállat. - Te pedig ezek szerint nagyon szereted Jane Austint meg Charlotte Bröntét.
-Mit mondjak? Nincs választása annak, aki hamisítatlan romantikára vágyik.
-Szerinted mikor fogják hozzánk vágni a százötven pontos listát a könyvekről, amiket ebben a félévben el kell olvasnunk?
-Ne aggódj, már az első héten. Így hamar megfutamodnak azok, akiket megijeszt az ilyesmi. Gyanítom, te nem vagy köztük.
-Nem. Bár nagyon régen volt már, hogy csak úgy szórakozásból olvasgassak.
-Csak semmi pánik, utálni fogod legalább a hetven százalékát - nevetett. - Szóval, én nem nevezném szórakozásnak.
-Amúgy te tudod, ki lesz a harmadik szobatársunk?
-Fogalmam sincs – vont vállat. - De általában az elsőéveseket szakonként válogatják össze, ha nem kérvényeznek szobabeosztást. Tehát sanszos, hogy ő is anglisztikás, de legalább BTK-s lesz.
-Huh, miket nem tudsz – kortyolt bele Lea a presszójába.
-Mindkét bátyám ide járt, szóval tudok egyet s mást. Apropó, neked van tesód?
-Nem, nincsen.
-Gondolhattam volna. Nem tűnsz olyan tesós embernek.
-Ez... Mit is jelent pontosan?
-Elég zárkózott vagy, és ami azt illeti, a szocializáció sem az erősséged.
-Már elnézést... De kikérem magamnak!
-Kikérheted - vigyorgott. - Attól még igaz marad. Hol van a legjobb barátod? Vagy a barátaid? Egészen biztosan jár ide valaki, akit ismersz.
-Hála az égnek, nem... - motyogta az orra alatt, miközben kibámult az ablakon.
-Vagy legalábbis nem tudsz róla. Szóval mi van a barátaiddal?
-Nekem nem volt időm gimiben barátokkal foglalkozni. Nulladik órától nyolc-kilencedikig bent ültem a suliban, vagy akár tovább, ami azt jelentette, hogy örültem, ha este hétre hazaestem. Akkor megvacsoráztam, tanultam még néhány órát, aztán beestem az ágyba.
-Hű, azért ez elég húzósnak hangzik.
-Az emelt kémia nem piskóta - rántotta meg a vállát.
-Szóval nincs legjobb barátod?
-Az emberek túlértékelik a barátságot. Mégis mi értelme van délutánonként céltalanul bolyongani a plázában? Meg hajnalba nyúlóan fiúkra nyavalyogni a telefonba?
-Tudod, nem csak ilyen barátok léteznek ám. Sőt. Nem kell, hogy a barátság erről szóljon. Szólhat arról is, hogy minden szombat reggel elmentek egy kávézóba és csak élvezitek egymás társaságát. Csendben – mosolygott rá.
Leát teljesen váratlanul érte a gesztus. Ami pedig ennél is ijesztőbb volt számára, hogy úgy tűnt, mintha Lujza olvasna benne. Pedig amolyan szeleburdi, szétszórt extrovertálnak tűnt az első benyomás alapján, aki mindenkivel kedves és mindenkinek a barátja, de valójában senkivel sincsen mély kapcsolata. Sőt, amikor felzargatta kora reggel, megfordult a fejében, hogy potenciálisan idegesítő karakter lehet, hiszen aki ennyit bír csacsogni, meg ilyen hévvel közlekedik, az csak és kizárólag hangos, idegesítő és felszínes lehet. Tehát már két órán belül sikerült teljesen felforgatnia a világnézetét és az elég magabiztosan elkönyvelt ítéletét. Teljesen letérítette a pályájáról az ajánlat, és hirtelen azt sem tudta, mit kellene erre válaszolnia. A szobatársnője viszont nem úgy tűnt, mint aki konkrét válaszra várna. Azonban ez még nem az az alkalom volt, amikor egy-egy könyvet olvasva csak élvezik egymást társaságát egy kávézóban. Nem ismerték még egymást, és Lujza határozottan eltökéltnek tűnt azügyben, hogy a lehető legtöbbet kihúzzon a kissé fukar szavú és zárkózott Leából. Nem jellemezte volna magát aszociálisnak, azonban valóban elég előítéletes volt, és ugyan eddig legalább volt indok, amire foghatta, hogy miért nem lóg másokkal, be kellett látnia, hogy valójában csupán arról van szó, hogy igen kevés ember társaságát élvezi igazán, és kifejezetten fárasztotta a tiszteletkörök futása, az időjárásról meg az akciós újságról szóló bájcsevej.
-Ki volt az első szerelmed? - dobta fel a labdát a szőke. Lea éppen azt próbálta megszámolni, hány csat van a hajában.
-Nem hiszem, hogy volt – felelte automatikusan, még mindig számolgatva.
-Hogyhogy nem volt? Minden lánynak van első szerelme.
-Lujza...
-Hívj nyugodtan Lujzinak. A barátaim így hívnak.
-Azt ugye tudod, hogy konkrétan két és fél órája ismerjük egymást? - vonta fel a szemöldökét.
-Na és? Együtt fogunk lakni. És azt gondolom, de ó, nagyságos analitikus asszonyság javítson ki, ha tévedek, szerintem ki fogunk jönni egymással - erre a másik lány felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
-Lujza, ugye tisztában vagy vele, hogy csak azért, mert nőnek születtem, nem kötelességem belezúgni valaki fiába tizennyolc éves korom előtt? Egyébként is, mi van, ha nem is a fiúkat szeretem? Vagy ha egyáltalán nem szeretek senkit sem, mert egyszerűen nincs rá igényem?
-Jó, azért ez túl defenzívnek hangzott ahhoz, hogy igaz legyen – horkant fel.
-Jó, legyen. Volt egy felsős srác, amikor én még csak kilencedikes voltam. OKTV-t nyert fizikából és a BME-re készült. Lenyűgözött, mennyire okos.
-Te jó ég, te menthetetlen vagy!
-Most miért? Igencsak jóképű is volt még mellé.
-Senki más? A suli rosszfiúja? Valami lázadó rocker srác? Semmi izgalmas?
-Nézd, Lujza, nem tudom, itt mi a helyzet vidéken, de az ország legjobb sulijába jártam. Nálunk nem volt opció, hogy ilyen alakok hosszú távon bent maradjanak.
-Hah – horkant fel. - Azért plasztikokkal tele van az egész hely. Figyelj, Lea, én meg Debrecen legjobb sulijába jártam, szóval van némi fogalmam róla, hogy az ilyen versenyistállók hogyan néznek ki belülről. Mindig van egy rosszfiú, akire az összes lány bukik, na meg egy seregnyi felszínes, kőgazdag feleségpalánta, akikben nagyobb versenyszellem van, mint egy istállónyi pedigrés lóban.
-Azért nem gondolod, hogy ezek is elég... Felszínes gondolatok?
-Ha már urizálunk, csináljuk tisztességesen, nem?
-Jó, ne haragudj... Nem csak Pest létezik az országban. Ettől függetlenül, bármi is a véleményed, ennél lehetnénk jobb feministák így 2024-ben...
-Én aztán mindenkit támogatok a kiteljesedésében. Ha ők gazdag, otthonülő feleségek akarnak lenni, egészségükre - vont vállat. - Szóval a zsenigyerek tetszett neked.
-Ha már kielemzed az életemet, akkor tartozol legalább annyival, hogy elmeséled, neked ki volt az első igazi szerelmed – mosolyodott el.
-Rendben, igazad van. De biztosan hallani akarod?
-Naná. Én megosztottam veled, most te jössz.
-Egy idősebb srác volt egy másik suliból. A mi társaságunk sokat lógott velük, aztán halálosan bele voltam esve. De sosem mondtam el neki, és szerintem nem is tudja – vont vállat.
-És bánod?
-Mit? Hogy nem mondtam el neki? Dehogy. Gőzöm nem volt a szerelemről. Ha őszinte akarok lenni, szerintem még most sincsen.
Lea kissé zavartan elfordította a tekintetét a szobatársnőjétől, a kávézó dekorációja hirtelen nagyon érdekesnek tűnt, ugyanis tapasztalat híján nem igazán tudott mit hozzáfűzni a dologhoz. A gimi alatt nem izgatták a fiúk, néha voltak ártalmatlan fellángolásai, azonban mindig fontosabb volt, hogy jó jegyeket szerezzen, és tudja tartani az iramot, annak érdekében, hogy a későbbiekben felvegyék az egyetemre. Visszanézve már felesleges kapálózásnak tűnt az egész, talán, ha nem ennyire keményen koncentrált volna a jövőjére, most egészen máshol lenne... Ám ezt már késő volt megbánni, változtatni amúgysem tudott rajta. 
Ez a beszélgetés pedig elindított benne valamit. Ha már sikerült egy olyan szakra felvételt nyernie, ami nem annyira megterhelő tanulás szempontjából, mint az orvosi, akkor kihasználhatná a lehetőséget, hogy bepótolja azokat az élményeket, amiket középiskolásként inkább érdektelennek titulált és kihagyott. Elvégre, ha a későbbiekben mégis csak megpróbálja újra, akkor esélytelen, hogy bármi hasonlóban legyen része legalább hat évig. Na nem, mintha jelenleg ennek bármi esélyét látta volna, annyira sötét és kilátástalan volt az az alagút, amibe került. A lehetőséget viszont mindenképp meg akarta magának adni, bárhogyan is alakuljanak a dolgok a későbbiekben.
Hálás volt Lujzának, hogy annak ellenére, amilyen első benyomást tett rá, megadta neki az esélyt, hogy egy kicsit többet mutasson magából a felhúzott orrú, mindenkinél jobb vagyok mentalitású, keserű, önjelölt “orvostanhallgatónál”. Emellett azért azt is nagy pozitívumként könyvelte el, hogy úgy volt képes visszarángatni a valóságba, hogy mindeközben kedves maradt, de nem tűrte ám a mellébeszélést meg az eltérítést, amit Lea önkénytelenül is produkált, mikor számára kényes témák kerültek a porondra. Márpedig ezek köre igen széles volt, tekintve, hogy sokkal jobban érdekelte a tudomány a társas kapcsolatoknál meg a szociális normáknál. Talán mindig is szüksége volt egy ilyen emberre az életében, aki a talajon tartja, amíg a feje a felhők fölé ér, és az sem egészen elképzelhetetlen, hogy a sors pontosan ezzel az indokkal rángatta Debrecenbe, hogy megismerje Fábián Lujzát, ámbár egyáltalán nem hitt a sorsban. Azon a délelőttön azonban kísértetiesen közelinek és kézzelfoghatónak tűnt a végzet, mintha csak elhalványodott volna a fátyol, amely elválasztotta a világokat. Akkor pedig még fogalma sem volt róla, hogy ez a későbbiekben bizony többszörösen is igaznak fog bizonyulni...