Pilvax

4. fejezet - Gyötrődő Anglisztikások Tanszéke

Lea kezdte megszokni az egyetemi hétköznapokat. Viszonylag hamar belerázódott a középiskola után sokkal szabadabb, ám egyben logikátlanabb órarendbe, igyekezett minden szabad percét, főleg két előadás vagy szeminárium blokk között hasznosan tölteni. Ez mondjuk a Nagyerdei Campuson nem volt egy bonyolult feladat, hiszen volt könyvtár, kávézó, de a kollégium sem volt messze.

Ami azonban váratlanul érte, hogy a szerdai eset után a szaktársai elkezdtek nyitni felé. Nyilván, kicsit döcögősen ment a dolog a legelején, hiszen olyan nagyon jóban voltak Lujzával, mint a borsó meg a héja, tehát első körben nem igen merte senki sem megzavarni a szimbiózisukat. Az előző délután történtek megtörték a jeget, és másnap a Grammar in Context szeminárium előtt már néhány lány odalépett hozzájuk, és váltottak néhány szót. Talán megsajnálták? Mindenesetre azt nem igazán díjazta, hogy szóba került a verse, de amint elterelődött a téma, megkönnyebbült egy kicsit. Nyilván tisztában volt azzal, hogy egy pár napig kikerülhetetlen lesz számára az incidens, de még annyira friss volt ez az egész, és hiába helyezte Lujza új perspektívába a dolgokat, hiába agyalt rajta és emésztgette, azért igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne legyen még egy olyan kirohanása, mint előző délután. És az volt a helyzet, hogy jobban utálta, hogy ez az elemi reakciója, mint azt, hogy moderálnia kell magát.

Azt az érzést azonban továbbra sem tudta maga mögött hagyni, hogy van valamilyen hátsó szándéka a lányoknak. Talán ez az egész egy csapda, hogy hozzáférésük legyen, aztán amikor elfordul, kibeszélhessék és röhögjenek rajta? Mindenesetre megkönnyebbült, mikor a csapat odébb vándorolt, mikor megérkezett a negyedik lány, és izgatott csevegésbe kezdtek vele az előző estéről

– Sziasztok! – köszönt nekik Angéla, mikor megérkezett. Lea először nem is regisztrálta, hogy neki köszöntek.

– Szia! – vigyorgott Lujzi a lányra. – Mi újság?

– Rohantam, hogy beérjek. Veletek?

– Hát... Mi nem rohantunk... – felelte Lea összehúzott szemekkel. Nem értette a helyzetet. Eddig mindenki elkerülte őket, ha mégis szóba elegyedtek valakivel, az többnyire kizárólag Lujzához beszélt, őt meg figyelmen kívül hagyta. Most viszont mintha fordult volna a kocka, Angéla felnevetett a válaszán.

– Atya ég, ez jó volt. Amúgy... Csak meg akartam jegyezni, hogy király volt a versed, tök mindegy, ki mit mond vagy gondol róla...

Csak halkan felsóhajtott, és magában tízig számolt, hogy nehogy valami olyasmi bukjon ki belőle, aminek határozottan nem kéne. Angéla csak próbál kedves lenni, semmi köze nincsen ahhoz, hogy milyen leolvadása volt néhány nappal ezelőtt...

– Köszönöm szépen – préselte ki magából. A világoszöld szemei akaratlanul is villámokat szórtak, ám úgy tűnt, Angi ezt vagy nem detektálta, vagy csupán nem találta szokatlannak.

– Azon gondolkodtam ennek kapcsán... Hogy... Volt valami irodalmi ihletése? Úgy értem... Nekem úgy tűnt ez alapján, hogy szereted a 19. század irodalmát.

– Igen... Honnan...? – pislogott döbbenten.

– Valahogy arra a periódusra emlékeztetett – mosolygott. – Picit emlékeztetett a Romlás virágaira. Meg még egy csomó mindenre igazából... De a természeti képekből rögtön a romanticizmusra gondoltam.

– Igazából nem mondanám magam olyasvalakinek, aki kedveli a romanticizmust... A kedvenc irodalmi periódusom talán az orosz realizmus meg a gótikus irodalom...

– Ú, Dosztojevszkij valami eszméletlen! – ragyogott fel a lány arca.

Lea nem tudott segíteni magán, átragadt rá a lelkesedése, és egésze addig beszélgettek a kedvenc klasszikusaikról, amíg meg nem érkezett a professzor a kulccsal és be nem engedte őket az előadóba. Jól esett végre kötetlenül beszélgetni valakivel, aki osztotta a lelkesedését a 19. századi irodalom kapcsán, arról nem is beszélve, hogy úgy érezte, megtört a burok, átok, bármi, ami idáig körül vette, és mostantól nem csak egy kívülálló, akit mindenki óvatosan kezel és elkerül. Jó, egy ember nem tömeg, de maga a gesztus elegendő volt ahhoz, hogy talán egy kicsit megbékéljen a sorsával.