Pilvax

2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja

- Egészen biztosan nem akarsz elmenni a ZK évnyitó koncertjére? - érdeklődött Lujza, miközben Lea éppen az asztalánál ülve keresgélt valamit a laptopján. Melegítőnadrágot meg egy bandás pólót viselt, a haját pedig rendezetlen kontyba rendezte a feje tetején. Határozottan nem úgy tűnt, mint aki bárhová is készülne.

- Olyan biztos, mint Makóhoz Jeruzsálem.

- Ennyire nagyon izgalmas a könyvtár kínálata? - vonta fel a szemöldökét.

- Annál a csapat eltévelyedett művészléleknél? Bármi - horkant fel.

- Elég bátor dolog ilyet BTK-sként kijelenteni.

- Ha bátor, ha nem, engem nem érdekel. Ha zenét akarok hallgatni, bedugom a fülhallgatóm vagy prüttyögök valamit a gitáron, de nekem aztán nulla kedvem van bezsúfolódni egy csapat izzadt, másnapos zeneművészetis közé, ahol másfél órán keresztül hallgathatunk beszédeket, amik még nyomokban sem vonatkoznak ránk, meg klasszikus zenét.

- Szerinted tolongani fognak a bejáratnál, azért hívott meg minket? Egyébként meg azt mondta, az ő zenekara is fellép.

- Nem is tudok semmit róluk, mi a nevük egyáltalán? Még ennyit sem óhajtott megosztani velünk.

- Fogalmam sincs, de nem lehetnek rosszak.

- Jó szórakozást, Lujza - zárta le a beszélgetést.

- Most komolyan?

- Komolyan. Jó szórakozást, kulcsot vigyél magaddal – fordult vissza a számítógépéhez.

- Jól van, szia - sóhajtotta, majd fogta a táskáját, és elment.

Nem igazán tudta megmondani, hogy pontosan mit talált ennyire ellenszenvesnek ebben a Zalánban, de egy dologban biztos volt, hogy nem akar közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Márpedig abból következtetve, ahogyan az utóbbi két napban Lujzát megismerte, ez lehetetlennek tűnt. Talán csak a gimnazista énje dolgozott még benne, aki aztán még csak asszociálódni sem akart ilyen alakokkal. A szombat délelőtti megvilágosodása ámbár gyökerestül felforgatta a világnézetét és mindent, amit eddig sziklaszilárdnak hitt, azért arról meg volt győződve, hogy nem egyik napról a másikra fogja levetkőzni a régi szokásait. Jelen esetben pedig azt tartotta a legjobb eljárásnak, ha apró lépésekben halad. Elmenni egy tök idegen kar évnyitójára, csak mert egy göndör hajú, szakadt farmeros srác rájuk mosolygott, nem tűnt ebbe a kategóriába illőnek.

A könyvtár oldalát is csak kínjában böngészte, igazából fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen magával. Legalább azt határozottan tudta, mit nem akar... Tévé nem volt a szobájukban, de egyébként sem nézte volna soha, szóval ismét csak elővette a gitárját, hogy gyakoroljon egy kicsit. Még középiskolában benne volt az iskola zenekarában, és talán ők álltak a legközelebb számára a barátság definíciójához. Próbák után gyakran ültek be pizzázni vagy meginni egy turmixot, és olyankor egészen sokáig beszélgettek teljesen jelentéktelen dolgokról. Egész összetartó csapat alakult ki, és mivel mindnyájan jártak valamilyen fakultációra, gyakran ugyanarra, mint ő, ezért a próbák meg a fellépések megszervezése, és legfőképp az időbeosztásába való suvasztása sem okozott gondot. Ez egészen utolsó évig ment, akkor már be kellett látnia, hogy a zenekarban való részvétel nem fér össze az érettségire való felkészüléssel, ám az olvasással szemben ezt azért bánta.

Néha elgondolkodott rajta, hol lehetnek a többiek a bandából, mit csinálhatnak, vajon sikerült-e felvételt nyerniük arra az egyetemre, ahová menni akartak? Viszont annyira szoros azért nem volt egyikükkel sem a kapcsolata, hogy csak úgy megérdeklődje. Szóval maradt a saját magának zenélgetés. Őszintén szólva, talán ez volt az, ami kirángatta a nyáron a legmélyebb depresszióból is. Valahogy teljesen átszellemült, mikor a kezébe vette a hangszert, és elkezdett rajta valamit játszani, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Lehetséges egyáltalán, hogy valaki olyan sokáig rejtőzködik egy maszk mögött, hogy utána képtelen felismerni, mikor már a valódi önmagával van dolga?