Elátkozott Vérvonalak

Tragikus kezdet

Egy hosszú hajú, szőke nő céltalanul bolyongott a füstös, sötét utcákon. A köd vastagon terült el a macskaköveken, és a távoli zajok, mint a közeledő léptek, ijesztőn visszhangzottak a falakról. A nő feszült volt, de nem tudta abbahagyni a keresést. Elszántsága hajtotta előre, még akkor is, amikor a környezet egyre nyomasztóbbá vált. Ahogy az utca végéhez ért, egy halványan villódzó neonfelirat ragadta meg a figyelmét: „Necron Nyomozó Iroda". A betűk halványan pislákoltak, mintha maguk is a város melankóliáját tükrözték volna. A nő egy pillanatig habozott, majd mély levegőt vett, és elszántan benyitott az ajtón. A belső tér egyszerű volt, szinte puritán. A levegőben dohányfüst és régi iratok illata keveredett, amitől a hely valahogy régimódinak, mégis időtlennek tűnt. Az iroda közepén egy fiatal férfi ült az asztalnál. Rövid, hófehér haja volt, szokatlanul fiatalnak tűnt, talán a húszas évei elején járhatott. De, ami igazán megragadta a nő figyelmét, az a férfi szeme volt: világító kék, mintha egy másik világból néztek volna rá. Ez a fény különös kontrasztban állt a környezet ridegségével. A férfi fehér inget viselt, ami kiemelte szokatlan megjelenését. Egyik kezén kesztyűt hordott, amit a nő először csak szokatlannak talált, de ahogy jobban szemügyre vette, rájött, hogy a kesztyű alatt valószínűleg egy művégtag rejtőzhet. A nyomozó mozdulatai feszesek voltak, mintha szégyellte volna ezt a részét, de a szemeiben nem volt semmi félelem vagy bizonytalanság. Ahogy a nő meglátta a férfit, a visszatartott érzelmek áttörték a gátat, amit addig próbált tartani. Zokogni kezdett, arcát a kezeibe temette, és az eddig visszafojtott félelem most szabadon áramlott ki belőle. A nyomozó egy pillanatra felkapta a fejét, de a tekintete továbbra is nyugodt maradt, mintha már sok ilyen jelenetet látott volna.

– Kérem, segítsen – mondta a nő, a hangja megtört és remegő. – Elrabolták a lányomat. Azt mondják, maga a legjobb az eltűnt személyek megtalálásában.

A férfi mélyen a nő szemébe nézett, mintha a szavak mögötti igazságot keresné. A szemei, amelyek eddig hideg és távoli fényt sugároztak, most szinte empátiával teltek meg. Egy pillanatnyi csend következett, majd a férfi lassan bólintott.

– Meséljen el mindent – mondta csendesen, miközben előrehajolt, hogy jobban hallja a nő történetét.

A nő tudta, hogy most egy olyan személyre bízta a reményét, akinek talán több titka van, mint amit el tudna képzelni, de egyben biztos volt: megtalálta azt az embert, aki segíthet neki. A nyomozó világító szemei és különös aurája mintha azt ígérték volna, hogy bármi történjék is, ő mindent meg fog tenni azért, hogy visszahozza a lányát. A nő mély levegőt vett, majd helyet foglalt a nyomozóval szemben. Szemei még mindig vörösek voltak a sírástól, de igyekezett összeszedni magát.

– A környékünkről mostanában sok gyerek tűnt el – kezdte remegő hangon. – Azt beszélik, hogy egy rituáléhoz akarják őket feláldozni...

A nyomozó arcán egy halvány, de komor mosoly jelent meg, amit inkább a hallottak abszurditása váltott ki, semmint valódi vidámság. Szemei röviden felvillantak, majd csendesen megszólalt.

– Hölgyem, kérem, maradjunk a tényeknél – mondta határozottan, miközben figyelmesen nézett rá. – Valamint, esetleg megtudhatnám a nevét?

A nő egy pillanatra zavarba jött, ahogy rájött, hogy a sokk hatása alatt elfelejtett bemutatkozni.

– Elnézést... Elena vagyok – mondta gyorsan, majd kissé zavartan hozzátette. – Elárulná ön is a nevét?

A nyomozó egy pillanatig csendben maradt, mintha valamit mérlegelt volna, majd bólintott.

– Elnézést a modortalanságomért. Dorian volnék – felelte. – Kérem, folytassa.