Elátkozott Vérvonalak

A csend szorítása

A nap első sugarai gyengéden átszűrődtek a függönyök résein, kellemesen megvilágítva a konyha sarkait. Lara a kis lábaival vidáman hintázott a széken, miközben Dorian kávéját kortyolgatta. A gyermeki nevetés és az egyszerű reggeli illata betöltötte a helyiséget. „Apa, nézd, rajzoltam egy kutyát!" – Lara lelkesen mutatta fel az eléggé elnagyolt rajzot, amit az asztalnál készített. A vonalak kissé kócosak voltak, de Lara határozottan büszke volt rá. Dorian mosolyogva hajolt közelebb, hogy alaposan megnézze a műalkotást. „Ez csodálatos, kincsem. Igazi kis művész vagy" – mondta, és közben finoman megsimogatta a lány haját. „Szerinted anyának is tetszene?" – kérdezte Lara, miközben már a következő rajzot kezdte. Dorian szíve elszorult a kérdés hallatán, de arcán mosolyt erőltetett. „Biztosan nagyon büszke lenne rád, kicsim." Lara vidáman bólintott, miközben előhúzott még egy színes ceruzát, hogy folytassa a rajzot. „Amikor nagy leszek, majd igazi festő leszek, apa! És festek neked egy egész kutyás falat!" Dorian halkan felnevetett, élvezve a lány lelkesedését. „Azt hiszem, az lenne a legszebb fal a világon." Lara elmélyülten rajzolt tovább, miközben apró lábaival ritmusosan rugózott a széken. „Apa, ma miért mész el megint dolgozni? Miért nem maradsz velem itthon?" – kérdezte, miközben ártatlan szemekkel felpillantott. Dorian sóhajtott egyet, letette a kávéscsészét, majd Lara felé fordult. „Tudod, kicsim, dolgoznom kell, hogy minden rendben legyen. De ígérem, amint hazaérek, játszunk majd egy nagyot. Mit szólsz?" Lara kissé duzzogva visszafordult a rajzához. „De én mindig szeretnék veled játszani." Dorian közelebb húzódott, és megsimogatta Lara vállát. „És én is veled. De ha ügyes leszel, és megvárod, hogy hazaérjek, akkor együtt megnézhetjük a kedvenc mesédet. Talán még sütit is hozok neked." Lara szemei felragyogtak a „süti" hallatán. „Jó, sütiért megvárlak!" – kiáltotta boldogan, majd folytatta a rajzolást. Dorian nézte, ahogy a lánya elmerül a játékban, és egy pillanatra úgy érezte, minden rendben van. A reggel békés volt, a konyha tele szeretettel. De valahol mélyen, Dorian érezte, hogy ez a béke törékeny, és nem tarthat örökké. A reggeli mosolytól kísérve Dorian kilépett a házból, még mindig Lara nevetése visszhangzott a fülében. Dorian szinte megnyugvást érzett, amikor belépett a szűk sikátorba, ahol az irodája állt. Az épület, amelyben dolgozott, kissé megkopott, de számára otthonos volt. A sárgás falak, a nyikorgó lépcsők mind olyan ismerős részletek voltak, amelyek egyfajta állandóságot sugároztak ebben a változékony világban. Ahogy végigsétált a keskeny sikátoron, egy pillanatra megállt, hogy felnézzen az iroda ablakaira. Az emeleten található, egyszerű üvegablakok mögött nem volt különösebben hivalkodó berendezés, de itt legalább a saját maga ura volt. Az apró cég, amelyet felépített, nem volt hatalmas, de számára több volt, mint elég. Egy régi barátja, Harlon, már várta odabent, aki időnként kisegítette az egyszerűbb ügyeknél. A nyikorgó ajtót kinyitva belépett a földszinti kis fogadótérbe, amely egyben a váró is volt. Egy kopott, barna kanapé fogadta a látogatókat, és a falra régi plakátokat tűztek ki, amelyeken egykor sikeresen megoldott ügyek emlékeztettek Dorian korábbi dicsőségeire. Fent az irodában Harlon már ott ült, és egy aktát tanulmányozott.

– Jó reggelt, Harlon – köszönt Dorian, miközben levette kabátját, és az asztal mögé sétált.

– Reggelt, Dorian – biccentett Harlon. – Egy új ügy érkezett. Nem tűnik valami bonyolultnak, de gondoltam, rád bízom a döntést, hogy elvállod-e.

Dorian bólintott, és leült a fából készült, kissé kopottas íróasztal mögé. Harlon átnyújtotta neki a dossziét. A mappát kinyitva egy egyszerű betörési ügyről olvasott. A város szélén található kisebb raktárba törtek be, és bár néhány értéktárgyat eltulajdonítottak, a károk csekélyek voltak.

– Betörés egy raktárba – morogta félhangosan Dorian, miközben átfutotta az aktát. – Néhány eltűnt tárgy, semmi különös.

Harlon közelebb lépett az asztalhoz, és Dorianra pillantott.