Szenvedésem története

...veszett róka, szilvapálinka, mi jöhet még?

Az első havat nagy hideg követte, és hiába volt Piroska szerelme tüzes, a lakást fagyosnak éreztem. Nem fáztam, csak érzékeltem a hideget. Pedig drága szerelmem mindent elkövetett, a lakásban már 28 fok volt a hőmérséklet. Ha lakótelepen nőttetek fel, értitek, miről beszélek. Eddigi lakóhelyem minden oldalról védett volt, alulról, felülről fűtött lakás vett körbe, mezítláb lehetett a lakásban járkálni, egyenletes hőmérséklet vett körbe. Itt azonban, falun, minden oldalról süvített a hideg szél. A redőny sem segített, a forró radiátor sem bizonyult elégnek, hiába tapadtam rá, így Piroska – látva szenvedésemet – megoldást keresett a problémámra. Előbb az ágyban, és panaszra nem volt okom, szerelmünk kiteljesedése felmelegítette fagyott csontjaimat, de ezt a forróságot nem tudtuk folyamatosan fenntartani, így más megoldásra volt szükség.

Hosszas gondolkozás után kitalálta a megfelelő megoldást: a hálószobába lévő, már rég nem működő cserépkályha melegével gondolta felforrósítani a fagyos téli napokat. Ennek érdekében előbb a szomszéd bácsival kikormoztatta a kéményt és a kályhát. Értitek a szót? Kikormoztatta! Aki nem érti, fordítom: jött a férfi, szilvapálinka illattal és füstszaggal, felmászott a tetőre, valamit művelt, melynek eredményeként a kályha tűz nélkül is füstölni kezdett. Ezt követően alulról is megzargatta a kályhát, így már porban, hamuban, koromban állt az egész szoba. Piroska valódi nő volt, mégsem panaszkodott a sötét por ellen, sőt lelkesen üdvözölte a szomszéd minden mozdulatát, majd köszönetképpen szilvapálinkával kínálta. Álltam a szoba közepén, fuldokoltam a portól, miközben ők vidámkodtak, kezükben a pálinkás pohárkával megbeszélték, hogy mi a helyzet azzal a kóbor rókával, ami legutóbb megtizedelte a tyúkjait.

– Veszett lehet, ha ilyen közel merészkedik, majd kilövetem! - morogta az öreg, és erre inni kell alapon, lenyelte a pohárka tartalmát. Talán a pálinka hozta meg a tiszta látását, hiszen ekkor vett észre engem, vigyorra húzva száját közölte is köszönés helyett:

- Látom, van itt segítség! No, akkor én nem is kellek már, egy óra múlva hozom a fát! – felém biccentett, és ment is.

– Veszett róka? – kérdeztem Piroskától ijedten.

– Ne aggódj, mindig akad! – vont vállat kedvesem. – Ne menj a közelébe, az a lényeg! – figyelmeztetett, majd hozzátette: – De hamarosan kilövik, ne félj!

Mitől is tartanék? Veszett róka! Mi az nekem? Kimentem volna a friss levegőre, akármilyen hideg is van odakint, de az előbbi információ mégis arra intett, maradjak a lakásban. Piroskát nem zavarta sem a veszettség, sem a róka, de még a porral kevert korom sem, pillanatok alatt takarítás címén még nagyobb port kavart. Allergiám és asztmám együttes erővel támadt rám, nem jutottam megfelelő mennyiségű levegőhöz, így mégiscsak az utcát választottam. Pontosabban az udvart, csak ekkor még mindig elfelejtettem, hogy itt a házból kilépve nem az utcára jut az ember. Nem mentem persze messze, már délután öt óra volt, alkonyodott, emlékeimből tudtam, Karrahk is ekkor indul vadászni.

Ahogy álltam az udvaron, óvatosan szívtam magamba a hideg levegőt, annak érdekében, hogy tüdőm is tisztuljon és a hörgőim se fázzanak meg, újra megjelent a szomszéd. Fegyverrel jött, akkorával, mint én magam.

– Gondolom, erre szüksége van! – mondta és a kezembe nyomta. Nem magyarázott semmit, otthagyott csodálkozásomban. Ezt nem bírom a falusiakban! Alig beszélnek! A kezemben lévő valamire bámultam. Nem vagyok buta, azonnal rájöttem, hogy egy fejszét kaptam. A veszett róka ellen? – gondolkoztam, de már a választ is megkaptam a következő pillanatban, az öreg újra jött, most talicskával. A taliga tartalmát a lábam elé borította és fordult is kifelé.

– Jó munkát! – morogta és még a kaput is becsukta maga mögött.

– Ó, már itt is a fa! – lelkendezett a házból kilépő kedves, a szomszéd után szólva megköszönte kedvességét, melyet nekem nem sikerült felfedeznem, majd hozzám lépett és hosszan megcsókolt azzal kellemesen puha, meleg ajkaival.

– Milyen jól áll a kezedben! – gurgulázta nevetve és úgy tűnt, vár tőlem valamit. Gondolom, már rájöttetek, hogy nem vagyok egy puhány csiga, felemeltem a fejszét és büszkén közöltem:

– Jöhet a veszett róka, lecsapom!

– Szuper! – biztatott a kedves. – De most talán a fát csapd össze! – javasolta. – Gyújtós is kell! – tette hozzá, miközben fázósan beszaladt a meleg lakásba. Elgondolkozva bámultam utána. Valóban fát hozott a szomszéd a talicskában, kisebb rönköket, amiket a Meredekparti lakótelep játszóterére is hoztak egyszer, abból építettek a hinta körül kerítést. De itt nincs játszótér, nincs kerítés. Tanácstalanul néztem ki a fejemből, miközben egyre jobban fáztam. Piroska, mint egy bundás tündér jelent meg újra, felöltözve szép kis bekecsébe – igen, ekkor már vágtam, hogy mi az a bekecs – kikapta a nehéz fegyvert a kezemből, egy rönköt felállított, fél kézzel tette rá a másikat és rásújtott. Dobbant a fa, dolgozott az ék, hasadt a rönk. További pár sújtás után tudatta velem, hogy a gyújtós kész, lehet darabolni a többit. Összekapta a fapálcikákat és ismét a meleg lakás felé vette az irányt.

Felfogtam a feladatot. Fél kézzel nyúltam én is a rönkhöz, hiszen erő volt a kezemben, bár ablaktalan, de mégiscsak izzadtságszagú edzőterembe jártam heti két alkalommal is, mielőtt Piroska és a falu beszippantott volna. A rönk azonban kiesett a markomból, elgurult, így a fejszét a hóra téve két kézzel helyeztem a helyére, majd a fejszével pontosan bemértem, hova is illene ütnöm, hogy megfelelően darabokra essen a rönk. Ugye említettem már, hogy informatikus vagyok? Úgy számolok fejben, mint egy számítógép, egy ilyen számítás meg sem kottyant. Próbálgattam a fejsze súlyát, megbecsültem a nyél hosszát, a fa ellenálló sűrűségét.

– Még ma kell a fa! – lépett hozzám ismét Piroska. Füstszaga lengte körbe, ebből kitaláltam, hogy már begyújtott a kályhába. Kissé zavarba hozott a megjegyzésével, mert úgy éreztem, nem veszi komolyan a feladatot, a számítást. Mégsem engedtem, újra gondoltam a szépen felállított egyenletet és rácsaptam a rönkre. Valamit elszámíthattam, mert a rönk visszaverte a fejszét, Piroska pedig nevetni kezdett.

– Leég a tűz! – mondta, és hozzám lépve ismét megcsókolt, miközben kivette kezemből a fejszét, és azzal a lendülettel ismét fél kézzel felkapva a rönköt a megfelelő helyre helyezte. Aztán lesújtott. Gondolkodás, számítás nélkül csapott, nem is sikerült neki pontosan középre, viszont a fa széthasadt. Ezt további három rönkkel megtette, majd kezembe nyomta a fejszét, összekapta a fadarabokat és beviharzott a lakásba.

Megszégyenítve bámultam utána. Elhúztam a számat, jelezve, ennyire link munkát nem lehet végezni, így újra tudományosan kezdtem a feladathoz, és határozottan a rönkre csaptam. Most sikerült. A vas belevájt a fába, de az a fránya nem akarta visszaengedni. Egybeolvadtak, mint a megzavart kutyák szerelmeskedés közben. (Erről is volt egy élményem, azt majd később elmondom.) Szóval a fával együtt emeltem a fejszét, de hiába. Húztam, ütöttem, semmi.

– Ajaj! – szólalt meg mögöttem a szomszédból az öreg, aki feltehetőleg eddig mozizta a működésemet. – Nem lesz ez így jó! – közölte, de „kedves" pillantásomnak köszönhetően nem szólt többet, elkotródott a kerítéstől. – Nehogy már ő mondja meg, hogy megy ez! – morogtam, számoltam, ütöttem. Harmadik vagy negyedik ütésre végre darabokra hullt az a fránya rönk, pont akkor, mikor kedvesem ismét kilibbent hozzám.

– Ügyes vagy! – örvendezett, de úgy tűnt, ez az öröm az háromévesek dicséretével vetekedett, aki végre a bilibe volt képes vizelni.

– Ja! – morogtam és kiejtettem kezemből a fejszét.

– Gyere kedves, meleg van már bent! – hívott, és megfogva a kezem beinvitált a lakásba. A hálószoba koromszaga füstszaggal vegyülve valóban valamennyire melegebbnek tűnt, mint eddig, de a köhögési roham, ami a levegőben terjedő apró részecskéknek volt köszönhető, kizavart a szobából. Piroska jött – ment, ablakot nyitott, fát vágott, bepakolta a kályhába, amíg én a fürdőszobába igyekeztem magamhoz térni, éltető oxigénhez jutni. Mire úgy ahogy lenyugodtak a légzőszerveim és kiléptem a fürdőből, ropogott a tűz, eltűnt a füst és a kályha cserepei meleget sugároztak felém. Piroska már rég ledobta a bekecset, pulóvert, egy szál pólóban rohant felém és invitált a hálószobába.

– Meglátod, nem fogsz fázni! – ígérte és ledobta a földre a puha gyapjútakarót. Az elkövetkező egy órában valóban nem fáztam, sőt a hideget sem érzékeltem.