Aziel és a terápiás Podcast.

Első epizód: Betekintés oda, ahonnan nehéz menekülni.

Megjegyzés:
A történet nehéz és érzékeny témákkal foglalkozik, mint például a családon belüli erőszak, gyermekbántalmazás, önsértés, szexuális molesztálás, valamint a traumák részletes bemutatása és leírása. Ha ezek a témák érzékenyen érintenek, akkor nem ajánlom az olvasást, mivel egyes jelenetek kellemetlen emlékeket idézhetnek fel. Bár az első részben még nincs olyan jelenet, ami külön figyelmeztetést igényelne, kérlek, olvasd óvatosan! A fejezetek elején TW (trigger warning) jelzést fogsz találni, amely előre figyelmeztet a megrázó témákra.

ELSŐ EPIZÓD: BETEKINTÉS ODA, AHONNAN NEHÉZ MENEKÜLNI.

__

Nem tudom, mi okból, de hallgattam a terapeutámra, és összegyűjtöm mindazt, amik tönkretették vagy tönkreteszik a lelki állapotomat. Gondolom nem újdonság hallani azt, hogy a hagyományos napló ajánlás, amiben a lerágott — nem általam, Vanya haverom valamiért szereti a szájába venni azt, ami nem az övé — grafittal, csúnyán gördülő betűk nem segítettek. Mármint oké, elkezdtem, de a harmadik lapnál úgy éreztem, hogy ki kéne nyírni azt a szerencsétlen elmesélőt, aki a K betűt fordítva írja le. Egyáltalán lehetséges? Sikeres vagyok az elcseszett dolgokban. Az már másik téma, hogy a szerencsétlen elmesélő történetesen én vagyok.

Ha a kis zaj zavar titeket, szörnyen röstellem, Vanya adja ki, nem a haverom aki Moszkvában járja a színházakat, hanem a görényem ami lopja a kajámat. Egyébként, ha valami igazán elcseszett dologra vágytok, íme: Vanya és az én lelki világom egy és ugyanazon síkon mozognak. Mindketten azt tesszük, ami pillanatnyilag jólesik, függetlenül attól, hogy milyen következményekkel jár.

Én például naplóírás helyett inkább ezt a furcsa „Podcastot" csinálom, amiben próbálom összeszedni, mi is romlott el körülöttem – vagy bennem. Nem mintha ettől bármi is megjavulna. Szóval, itt van az első tétel: szorongás. Ez amolyan alap, mint a só a levesben. Először csak kicsit került bele, most viszont úgy érzem, mintha belefulladnék. Nem tudom, mi váltotta ki, talán már évek óta ott volt, de mostanában mintha minden apró rezdülés olaj lenne a tűzre. És, ha már tűz, a második tétel lehetne kiégés. Nagyszerű érzés, amikor már semmi sem érdekel, csak úgy elpárolog minden motiváció, és azon kapom magam, hogy nemcsak a munka és a tanulás, hanem az élet általában is olyan, mint egy végtelenül hosszú, unalmas hétfő reggel. Vanya most a ceruzámmal bajlódik, és kicsit ironikus, hogy ő legalább próbálkozik valamit kezdeni vele. Nekem meg mintha megakadtam volna. Nem mintha nem lenne mit írni, inkább attól félek, ha egyszer elkezdem, nem lesz megállás. Nem mintha ez a terápia része lenne – de ki tudja, talán pont ettől lesz hatékony? Megpróbálom leírni azt, ami folyamatosan kering a fejemben, mint egy beragadt lemez; Harmadik tétel: kapcsolatok. Nem, most nem a romantikus dolgokról beszélek, mert abból van annyi, mint Vanya mosatlan táljaiból, túl sok és mind elhanyagolt. Inkább azokról az emberekről, akikről azt hittem, hogy érdeklem őket, de valójában csak dísz vagyok a háttérben. Tudod, azok a kapcsolatok, amik szépen lassan megfakulnak, mint a régi, poros fotók a polc tetején. Valamiért mégsem dobom ki őket. Talán a nosztalgia, talán az, hogy félek az üres polc látványától.

És persze ott van még a negyedik: önvád. Hogy miért nem tettem többet, miért nem voltam elég jó, vagy miért hagytam, hogy eljussak idáig. De amikor túl sok időt töltök azzal, hogy mindezeket boncolgassam, egy kicsit úgy érzem magam, mint Vanya, amikor felfedezi a tükörképét: zavarodottan és egy kicsit ingerülten, mintha nem is értené, ki az az alak, aki visszanéz rá. Vanya közben feladta a ceruzát, most épp az egyik zoknimat próbálja befalni. Talán csak rá kéne bízni az írást is. Ki tudja, lehet, hogy több értelmet szentesítene mindennek. Azt hiszem, itt jön képbe a pszichózis. Mert mi más magyarázat van arra, hogy minden ennyire elcsúszott, elmosódott, mintha valami rémálomban élnék? Tudom, tudom, a terapeutám azt mondta, hogy ne próbáljam meg mindent az elméleti diagnózisokra kenni, de valami magyarázat csak kell, nem? Talán ez ad egyfajta megnyugvást, legalább egy pillanatra. Néha úgy érzem, mintha egy végtelen labirintusban bolyonganék, ahol a falak folyton változnak körülöttem. Az emberek, a hangok, a helyek – néha olyan élesen jelennek meg, hogy fáj, néha meg mintha csak árnyak lennének, távoli és jelentéktelen formák, akiket nem érhetek el, nem beszélhetek velük, nem tudom, valósak-e egyáltalán. És amikor éppen tisztán látok, amikor minden összeáll, ott van az a gyomorszorító érzés, hogy ez az egész csak ideiglenes, hamarosan megint összeomlik minden. Vanya közben felnéz rám az asztal alól, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. Azt hiszem, neki sem mindig tiszta, hogy mi történik. Talán ezért van annyira oda a lopásért – legalább valami kézzel foghatót birtokolhat ebben a káoszban. Közben meg, én próbálok kapaszkodni a valóság morzsáiba, amik folyamatosan kicsúsznak a kezemből.