A jégkorong hercege (Bakugou x Reader)

🏒 2. fejezet 🏒

(Katsuki szemszöge)

Az ember akkor gondolja át igazán, hogy mit rontott el az életében, mikor már mindent elveszített. A mindenen pedig komolyan mindent értek. Amikor már az ember tényleg semmit se tehet azon kívül, hogy csupán próbál talpra állni és azon gondolkozik, hogy mit kellett volna másképp csinálnia. Természetesen azzal, hogy ezen filózik nem tudja meg nem történteké tenni a múltat, hiszen nem tud visszamenni a múltba, hogy másképp csinálja a dolgokat, de arra bőven elég, hogy megfogadja soha többé nem követi el ugyanazt a hibát.

Én is egy ilyen ember vagyok. Tíz év. Tíz nyomorúságos, önvádaskodással és megvetéssel teli év áll mögöttem. De még ennyi idő elteltével sem tudtam elfogadni azt ami történt. Persze, idővel a fájdalom tompult, már nem éreztem arra kényszert, hogy alkoholt ragadjak és abba öljem bánatom, ahogy arra se vett rá a lélek, hogy kiálljak a sziklaszirt szélére és a heves szélre bízzam életem. Nem. Azok az idők már szerencsére elmúltak. De ettől függetlenül még mindig arra vágyok bár visszaforgathatnám az időt és mindent másképp csinálnék.

Ha lett volna eszem, akkor soha nem lépek rá a pályára, ahol a játék teljes egészében átalakította a lényemet annyira, hogy nem foglalkoztam már mással csak, hogy jobb és jobb legyek. Ha megmaradok csupán a játék élvezeténél, ha csupán egy gyermeki játéknak hagyom meg a hokit, akkor minden másképp alakult volna. De én ostoba módon hagytam, hogy a játékkal szerzett hírnevem feljebb és feljebb emelkedjen, ami sok pénzzel, nővel és dícsőséggel járt. Ezzel pedig rohamosan afelé a sors felé sodródtam ahol most tartok.

Mindent elvesztettem, ami és aki számított nekem, ezt pedig még ennyi év elteltével se tudtam elfelejteni. Talán soha nem is fogom, elvégre a saját hibáira az ember örökké emlékszik.

Megráztam fejem, hogy kiverjem onnan a borús gondolatokat, majd elővettem egy szál cigit meg a gyújtót és már épp rá akartam gyújtani, amikor egy halk köhécselést hallottam. Odakaptam felé a fejem és egy kis méregzsákot láttam, aki szőke haját hátradobva csípőre tette kezét.

- Ugye, nem itt akarsz rágyújtani? - kérdezte tőlem a vékony és csillingelő hangú kicsiny leányzó, aki bár csak a térdemig ért, de olyan temperatummal rendelkezett, hogy még egy felnőtt ember bátorsága is inába szállt.

Morogtam egyet és elsoroltam egy pár papírra nem vethető szitokszót a kislányok fura viselkedéséről persze mindezt magamban, majd eltettem a cigit.

- Tessék. Eltettem. Most boldog vagy? - kérdeztem tőle, mire kaptam egy édes mosolyt. Istenem. Ez a mosoly fog egyszer megölni.

A kicsiny leányzó újra letérdelt és összeütve kezeit folytatta az imát a sír mellett ahol jelenleg voltunk. A sír látványától eszembe jutott minden a múltammal kapcsolatban és ettől talán újra elmerültem volna önmagam hibáztatásában, ha a kis szőke hajú pöttöm leányzó rám nem nézett volna. Ez a gyermek a bizonyítéka annak, hogy a múltban elkövetett hibáimat helyrehozhatom.

- Kész vagy, prücsök? - simogattam meg haját, mire elmosolyodott és bólintott. - Remek. Akkor, indulás. Ígértem neked egy turmixot.

- Éljen!- pattant fel csillogó szemekkel. - Eper turmix?

- Amit csak a kis boszikám szeretne - kacsintottam rá és megfogva kezét elindultunk.

Mielőtt azonban eltávolodtunk volna teljesen a sírtól elmondtam egy néma imát az ott mély álmát alvó személy lelki békéjéért, ami oly rövid volt számára.

- Hercegnő! - hangzott fel ekkor mellettem Kaya Bakugou, alias az én édes kislányom hangja.

- Hercegnő? Hol van? - néztem körbe azt a látszatot keltve, mintha keresném.