Igazán nagyszerű lehet, ha az embernek van családja, remek és ami a legfontosabb: igaz barátai, de ez sem garancia arra, hogy a történet biztosan boldog véget ér.
Bethany Samantha Potter 6. évét kezdi a Roxfortban, az előző évek pedig több mint töké...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
ᶠⁱᵍʸᵉˡᵐᵉᶻᵗᵉᵗᵉˢᵉᵏ ⁻. ¹⁰⁴⁵ ʷᵒʳᵈˢ
𓇬
Izgatottan, mégis nosztalgiával szemléltem körbe a hatalmas, piros, fenséges roxfort express mellett álldogálva. Mindig is különlegesnek gondoltam az év első napját, amit ismét a Roxfort boszorkány és varázslóképző szakiskola, tiszteletet parancsló falai között tölthettem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt mit várok el az adott évtől, mégis a legőszintébb lelkesedéssel indultam neki minden alkalommal.
Most mégis a csontjaimban éreztem, hogy az idei év más lesz. Nem tudtam, hogy mégis miben, hogy ez jó vagy rossz, de meglepő módon nem ijedtem meg, annak ellenére, hogy az emberek mindig is ösztönösen féltek az ismeretlentől, legyen az mugli vagy mágus. Gyorsan elűztem ezeket a gondolatokat. Nincs semmi értelme ilyenekre gondolnom. Simán csak elkönyveltem igazán élénk fantáziám szüleményének, gondolataim pedig visszakanyarodtak az idei évhez.
Nem vártam el, hogy minden tökéletes legyen, egyszerűen csak boldog akartam lenni a barátaim és a testvérem körében, és azt, hogy ők is ugyanazt a boldogságot érezzék amit én. Önző lennék? Meglehet. Érdekel? Természetesen nem, de egy tekergőtől ez el is várható.
Egy lágy szellő ébresztett fel gondolataimból, ami lágyan kék gömbjeim elé fújta a - bátyáméhoz hasonló - rendezetlen, hullámos, fekete hajamat.
Hirtelen újra hallani kezdtem a hangokat, érzékeim kiélesedtek. Zavartan pillantottam végig a nyüzsgő tömegen. Voltak akik már rutinosan mozogtak és vagy társaságban beszélgettek elég ráérősen, vagy felvonszolták magukat és - látszatra igencsak nehéz - ládájukat a piros gőzösre, ami már türelmetlenül pöfékelt. Voltak olyanok is akikre ránézni is elég volt, hogy tudjuk: Ők bizony gólyák. Szinte remegve álltak családjuk körében - nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól, vagy a félelemtől remegtek olyan nagyon- és persze voltak bátrabbak, sőt egyenesen vakmerőek is, de jóval kevesebben.
Nosztalgikus mosoly telepedett az arcomra. Egyszer mi is ilyenek voltunk. Egyszer én is ilyen voltam. Kereken 6 évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem mennyire szorongattam James kezét, hogy mennyire kicsinek és semminek éreztem magam a hatalmas, piros gőzös előtt állva.
Úgy tűnik ismét túlságosan elmerültem a gondolataim világában, de azért nem annyira mint legutóbb. Az előbb is említett testvérem, pontosabban az ikerbátyám - aki kemény 13 perccel látta meg előbb a napvilágot mint én- avagy James Fleamont Potter, kihajolt a piros csoda ablakán és heves kézmozdulatokkal integetett felém.
"Na, mi van, Szimat? Csak nem megijedtél az idei évtől?"- gügyögte felém túlkiabálva a tömeget. Barna gömbjei pimaszan csillogtak felém, de megbújt bennük a tagadhatatlan testvéri szeretet, ami soha nem tudott kihunyni szemeiből, illetve egy kevés féltés. Csak a szokásos.
A kissé gúnyos hangvétel ellenére halvány mosoly kúszik ajkaimra a becenév hallatán. Tagadhatatlanul imádtam a tekergős beceneveinket, legalább annyira mint akik viselték azokat.
"Csak szeretnéd, Potter"- válaszoltam hasonló stílusban mint Ő, szemeimbe pedig ugyanaz a pimasz csillogás költözött. James mosolya vigyorrá szélesedett, de mielőtt válaszra nyithatta volna ajkait, az ablakon egy jól ismert szőkés-barna buksi hajolt ki James mellett.
"Szállj fel, Bethany. Percek kérdése és indulunk"- mosolygott rám Remus Lupin. Csokoládé barna szemei szokásosan kedvesen szegeződtek rám.
Holdsáp lágy tekintetétől automatikusan felfelé rándultak rózsaszín ajkaim, majd - mivel nem volt se kedvem sem energiám túlkiabálni a tömeget - egy egyszerű bólintással válaszoltam neki. Még utoljára végig néztem a búcsúzkodással foglalatoskodó embereken, majd egyszerűen hátat fordítva - az engem hangyabolynak emlékeztető - tömegnek, könnyedén ugráltam fel az express lépcsőin, majd megcéloztam az utolsó kupét, ahova kedves testvérem volt olyan aranyos hogy becipelje a ládámat. Egy könnyed mozdulattal vágtam ki a kupé ajtaját, ahol a második családom ült. Vagyis valami olyasmit produkáltak.
Peter volt az első aki szemet szúrt, tekintve, hogy ő ült a legközelebb a kupé ajtajához. Kissé pufók arca, mintha most kissé beesettebb lenne, de szokásához híven maszatosan fordul felém, miközben éppen valami édességet tuszkolt a szájába. James és Sirius nem zavartatva magukat már régen lerúgták valahova a cipőjüket, és inkább mondtam volna azt, hogy szétfolytak a bársony ülésen, mintsem, hogy rendesen ültek volna. Mind a hárman még mugli ruhákban feszítettek, ekkor viszont megakadt a tekintetem a negyedik fiún.
Remus már talárban virított, piros-arany nyakkendőjét szokásos módon kifogástalanul kötötte meg. Ahogy elnéztem a könyvek iránt való imádatát sem vetkőzte le, egy igencsak vastagnak tűnő könyv pihent az ölében. Valami viszont más volt, ez pedig természetesen nem kerülte el a figyelmemet. Fekete talárján a prefektusi jelvény csillogott, halvány mosolyom pedig kiszélesedett. Figyelmen kívül hagyva a többi - már engem vizslató - tekergőt, izgatottan pattogtam Remus elé.
"Holdsáp! Hát prefektus lettél? Whaaa annyira örülök! Nálad jobban nem is érdemelte volna meg senki más, annyira tudtam! Olyan büszke vagyok!- csiviteltem megállás nélkül a legszerényebb tekergő úrnak aki most elnéző mosollyal az arcán figyelte izgatott pattogásom.
"Hát én bevallom őszintén nem számítottam rá, hogy egy olyan mint én...khhm..szóval hogy kiérdemelném. Viszont ez persze azt jelenti, hogy egyeseknek nem ártana visszafogni magukat, mivel vonhatok le pontokat vagy akár oszthatok ki büntetőmunkát is" - pillantott itt jelentőségteljesen Sirius és James párosa felé, akik egyből felmordultak kifejezve a nemtetszésüket.
"Ne már, Holdsáp! A barátaid vagyunk!- méltatlankodott ikrem, hevesen gesztikulálva ami miatt kerek lencsés szemüvege majdnem leesett az orráról. Sirius nem érte be szimplán szavakkal, felpattant majd felhúzta Remust is a helyéről, és kitessékelte őt a kabinból.
"Menj inkább a stréber gyűlésre, Holdsáp, nehogy elkéss" - Rebegtette meg a szempilláit, tökéletesen eljátszva, majd amint sikerült kitolni a csoki imádó barátunkat, egyből be is csapta a kupé ajtaját válaszra sem várva.
Nevetve ráztam meg a fejem, majd lehuppantam Holdas helyére. Eközben a roxfort express is döcögve elindult. Peter idő közben bealudt valahogy, feje időnként a kupé ajtajának koccant, de látszólag őt ez nem zavarta, békésen horkolt tovább. James éppen egy megható beszédet tartott, hogy Tapmancs lényegében a testvérünk lett - tekintve hogy Sirius nyáron hozzánk szökött, de maradjunk annyiban, hogy költözött - de mindezt úgy adta elő, ahogy a mugli drámákban szokás. Siriussal jóízűen nevettünk komolyan szónokló ikremen, akit még mi sem tudtunk kizökkenteni a szerepéből.
Ekkor csak egy valamire tudtam gondolni.: Téves megérzés volt, ez az év is olyan lesz, mint a többi (nem mintha bánnám)
Valamiért ösztönösen oldalra kaptam a fejem, a kupé ajtajának ablakán keresztül, tekintetem összetalálkozott egy idegen mégis ismerős szempárral, ami kísértetiesen hasonlított a mellettem vihogó Tapmancséhoz.
Egy pillanat volt az egész míg az ismerős idegen elhaladt a kupénk mellett, én mégis óráknak éltem meg azt a pillanatot mikor kékjeim az Ő szürkéibe fúródtak. Teljesen elcsendesedtem ezután, bár ez nem tűnt fel senkinek sem a társaságunkból. Egy kérdés lebegett csak a szemeim előtt, az ezüstként ragyogó szempárral karöltve,
