- Amikor visszahozott, az lett a feladatom, hogy védelmezzem az embereket - mesélte lágy hangon, arcára árnyékot vetett a gyertya fénye. - Mégis sokan voltak, akiket nem tudtam megmenteni.
Szemei elsötétültek, de nem nézett fel rám.
- Kiket? - Alig...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Valami furcsa mindig is volt az életemben, amit nem tudtam szavakkal megmagyarázni, vagy kifejezni. Olyasmi dolog, ami mióta az eszemet tudom körbelengett engem, akár az árnyékom, ami mindenhova velem tartott. Mintha tényleg éreztem volna valakit, aki követte szemével minden lépésemet, viszont hiába álltam meg a havas aszfalton az iskolából hazafelé tartva, s fordultam körbe ködfelhőt hagyva a leheletemmel, nem találtam sosem meg azt a valakit a gyér utcalámpa fényében. Eleinte kicsit ijesztő volt, ha őszinte akarok lenni, hiszen ki örülne neki, ha követik és figyelik? Azonban ahogy telt az idő, múltak az évek, szinte megszoktam ezt az érzést, és már megnyugtató volt egy-egy átmulatott estén azt érezni, hogy nem egyedül tipegek haza az üres utcán. Néha még beszéltem is hozzá, bár nyilván sosem válaszolt nekem.
Viszont a huszadik születésnapomhoz közeledve hirtelen eltűnt ez az érzés. Először nem aggódtam, hiszen mindig velem volt, gondoltam, ez egész életemben így lesz, de ahogy teltek a napok egyre jobban ideges lettem, s egyre többet beszéltem hozzá, azzal sem foglalkozva, hogy a kutyáját sétáltató mama teljesen őrültnek néz, de mégsem éreztem a sosem látott szemeket magamon.
A születésnapom a héten volt, pontosabban szombaton. A szaktársaim mindenképpen akartak egy hatalmasat bulizni, ami ellen semmi kifogásom nem volt, egészen addig, amíg nem kezdtem el furcsa dolgokat álmodni, és emiatt nem aludni. Minél többet láttam azt az álmot, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem most láttam először. Talán már gyerekkoromban is visszaköszöntek ezek a képek, és érzések, amik egyre jobban csak erősödtek, s erősödtek, ahogy a szülinapom egyre közelebb ért, én pedig egyre kimerültebb, s frusztráltabb lettem.
Megint a hatalmas erdőben álltam. A sötét, párás, fülledt meleg erdőben. Hallottam a vízesést a közelben, ahol már jártam egy párszor az elmúlt napokban. A néha-néha érezhető légmozgás hangját, vagy ahogy megemeli vékony hajszálaimat, kis felfrissülést nyújtva a trópusi klímától. Észrevettem a bokorban mozgó állatot is, láttam az orrom előtt elrepülni egy kolibrit. A piros-fekete béka újra ott volt a fán, körülbelül másfél méterrel felettem. Ahogy felnéztem, csak a hatalmas, vaskos, indákkal teli fát láttam, keskeny lombjával, melyről nehéz megállapítani, hogy csak nem ereszti át a fényt, vagy tényleg este van. A válasz? Nappal van, ráadásul a legmelegebb része a napnak. Ekkorra már számtalanszor jártam ebben az erdőben...
Nem egyszerű álmok ezek, ugyanis teljesen valóságosak. Nemcsak úgy, mint amikor felkelsz, és azt érzed, tényleg megtörtént, hanem fizikailag is. Reggelente izzadt vagyok, érezhető rajtam az a jellegzetes nedves növény illat, ha egy zápor kap el, néhány csepp marad rajtam, ha elesek, a seb hege ott van a térdemen. Minden, ami történik az álmaimban, a valóságban is ott van.
A távolban kigyulladt egy éles fénycsóva. Mint mindig, egyre jobban világosodott, bevilágította a lomb által árnyékba borított területeket, de én láttam. Nem vakított el, én mindent tisztán láttam belőle. Aztán egy formát kezdett felvenni.
