- Amikor visszahozott, az lett a feladatom, hogy védelmezzem az embereket - mesélte lágy hangon, arcára árnyékot vetett a gyertya fénye. - Mégis sokan voltak, akiket nem tudtam megmenteni.
Szemei elsötétültek, de nem nézett fel rám.
- Kiket? - Alig...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kr. előtt a 2. évezred körül
Hosszú évszázadok óta nem hallottam a fejemben Őt. Először szinte fel sem ismertem hangját, mintha csak magamban beszéltem volna. Felkaptam fejem a barlangomban, ami a rezidenciám volt a pokolban ki tudja, mióta. Az itt töltött idő, a büntetés minden jó és rossz emléket kiölt belőlem, szinte annyira, hogy már nem is tudtam, ki vagyok, vagy voltam ezelőtt. Nem létezett más számomra, csak a mindennapos tortúra, amit kiszabtak rám, és amit a pokol szolgái hajtottak végre rajtam. Nem tudtam, mikor volt nappal, s éjszaka. Mikor kelt fel és bukott alá a Nap, mert itt nem volt Nap, sem Hold. Sem fa, sem víz, se puszta, se hegy. A végeláthatatlanságig csak fekete kő, sziklák, s tűz, ami mindent elnyelt. Szakadékok, amikből sikolyok hallatszottak fel szünetelenül. Lelkek, amiket bele löktek Lucifer szolgái.
Amikor nem éppen a büntetésemet töltöttem, hanem csak évekig a barlangomba voltam zárva, s senki felém sem nézett, figyeltem a rácsok mögül az érkező lelkeket, mert persze távozó lélek itt nincs, csak nagyon ritka esetekben. Nem az én feladatom volt sem megítélni a bűneiket, sem büntetést kiszabni rájuk. Mégis néha azt éreztem, megsajnálom őket, főleg, amikor az én vétkeim miatt érkeztek ide. Mert én, s társaim olyat tettünk, amivel pusztulást hoztunk rájuk is.
Figyeltem a rémült arcokat, amikor először a Nagy Tűz elé lökték őket. A pokol kapuja után az első dolog, amit látnak, az a Nagy Tűz. Ez dönti el, hogy tényleg vétkesek-e, s itt-e a helyük, amolyan Isten által ide tett biztosíték. De persze sose volt még olyan ember, akinek nem itt lett volna a helye. Ő minden döntést jól hoz meg. Én is átmentem azon a tűzön, s a sikolyok minden alkalommal emlékeztetnek rá, mennyire fájdalmas is volt. Hiszen égsz benne, és ha vétkes vagy, annál inkább fáj, csak sebet nem hagy rajtad. Kivéve rajtam, s társaimon, mert minket meg kellett bélyegeznie: a szárnyunkat hamuvá égette, és örökre elvesztettük őket. Csak a heg maradt meg a hátunkon utána, ami évszázadokig gyógyult.
Talán sajnáltam az embereket, bár érzelmet nem feltétlen kellene éreznünk, Isten teremtményei voltunk. Egyetlen feladatunk van, amit Ő ad nekünk, ebben pedig semmi nem vakíthat el minket, így az érzelmek sem. Bár ekkor már nem igazán érdekelt, hogy mi lehetséges, s mi nem. Mit lehet, s mit nem lehet csinálnunk. Semmi nem létezett számunkra, csak az örökkévalóságig tartó szenvedés.
Őszintén azt gondoltam, az idők végeztéig az egyetlen társaságom Lucifer lesz, aki csak gunyoros mosollyal tudott megjelenni előttem fölényesen lenézve rám a barlangomban, mielőtt elvittek a büntetésemre. Mintha nem egy cipőben jártunk volna, annyi különbséggel, hogy nekem nem lett egy poklom, ami felett uralkodhatok ilyen beképzelt, pöffeszkedő módon. Bár az is lehet, hogy ez is a büntetésem része volt. Egyedül lenni, és ha egyszer is felfigyel rám bármi élő (már ha azok vagyunk), az is elítéljen engem, és semmilyen szín alatt ne értsen meg.
- Örökre itt maradsz, az idők végezetéig – vigyorgott rám Lucifer, és nem voltam benne biztos, hogy a valódi arcát mutatta éppen nekem abban a pillanatban. A gonoszság, minden rossz, ami ezen a világon létezik ott lakozott szemeiben mindig is, de mintha most különösen azt akarta volna éreztetni, hogy tényleg örökre itt rohadok meg, vele. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg így is van. Mi haszna lenne nekem hazudni?
