Az utolsó kívánság

Grimaszolva figyelem, ahogy Helga nagy műgonddal elrendezi a pislákoló tömbgyertyákat a nappali parkettájára pingált rózsaszín pentagramma körül, és fontoskodva leül Ádám mellé, a csillag egyik csúcsához.

- Kit idézzünk meg? - affektál, és mézszőke tincseit birizgálva Ádámra pislog. Legszívesebben seggbe rúgnám a kis ribit. Meg is tenném, de ideát, az élők világában nemhogy lábam, de testem sincsen. Láthatatlanul lebegek a félhomályos szoba közepén, és Helga kizsigerelésének forgatókönyvén tűnődöm, meg azon, hogy ki a halál használ bugyirózsaszín krétát egy okkultista szimbólum megrajzolásához.

Persze, hogy az, aki tüllös minibe bújt a szellemidézéshez, úgy csücsöríti az ajkát, mint valami útszéli ringyó, és épp most készül lenyúlni a pasimat.

A pentagramma szomszédos csúcsainál három évfolyamtársunk ücsörög, valami morbid viccen kacarásznak. Meglátjuk, lesz-e kedvük röhögni, ha rájuk gyújtom Helgáék házát.

Ne áltasd magad, Luca! A legdurvább dolog, amit tehetsz velük, hogy a fülükbe suttogsz valami trágárságot.

Rendesen is meg tudnám őket rémíteni, de kísérteni drága mulatság, és én eléggé le vagyok égve: már csak egyetlen kívánságom maradt. Úgyhogy kénytelen vagyok beérni a fapados sustorgással.

Mióta meghaltam, legalább százszor duruzsoltam Ádám fülébe, hogy szeretem, és ő ilyenkor mindig megtorpant, és űzött tekintettel körülnézett, de egyszer sem válaszolt. A szívem összefacsarodik a gondolattól, ami elég morbid, tekintve, hogy nincs is szívem. Majdnem fél éve történt a baleset, de még mindig vannak ezek a fura fantomérzeteim. Állítólag az ember, ha elveszít egy lábat, akár évekig fájdalom gyötörheti a hiányzó végtag helyén. Na, én épp így vagyok a szívemmel.

Vibrálás fut végig a szellemtestemen. Mennyi ideje várakozom? A csuklómra pillantok. Önkéntelen mozdulat, és felesleges is, mert az Egy Gyűrű mintás karóra, amit Ádámtól kaptam a tizenötödik szülinapomra, ott maradt a szilánkosra tört kezemen a defektet kapott busz romjai között.

Egyre vadabbul ráz a reszketés. A pentagramma egyik rusnyarózsaszín szárára összpontosítok, hogy ne ragadjon magával a Homály. Így hívom a világot, ahol akkor vagyok, amikor nem az élők között lébecolok. A Homály nem engedi, hogy sok időt töltsek ideát, és Helga olyan hosszasan szépítgette azt a tetves pentagrammát, hogy le fogok maradni a szellemidézésről, pedig alig vártam, hogy halálra rémíthessem a kis csicskát, aki le akarja csapni a fantomkezemről Ádámot. Lehet, hogy suttogásnál többre nem futja az erőmből, de olyanokat tervezek mondani Helgának, hogy megőszül a parától.

- Megnémultatok? Na, majd én megmondom, kit idézzünk meg...

- Lucát. - Ádám baritonja bársonyos, mint egy simogatás, ívelt ajka megremeg.

A szívem árnyéka lázasan dübörög. Sűrű csend telepszik a szobára.

- Luca elment. Ne... ne bolygassuk az emlékét... - Helga hangja lágyan csendül, de engem nem ver át. Hiába adja a gondoskodót, egyszerűen csak nem akarja, hogy Ádám velem foglalkozzon. Hogy rám emlékezzen.

Ádám mogyoróbarna szemében zaklatottság csillan.

- Luca imádott szellemet idézni...

- Hülye ötlet volt. - Helga bejelentését néma csend követi. A lány sorban rámutat a három évfolyamtársunkra. - Menjetek haza!

Helga barátai tiltakoznak, de a házigazda hajthatatlan. Miután az évfolyamtársaink kivonulnak, Helga közelebb csúszik Ádámhoz.

- Sajnálom, Frodó.