azon az úton [nico hülkenberg ff]

01. első fejezet

1. fejezet

A szezon előtti teszt kellően burokban, és ténylegesen az autók teszetelésének céljával zajlott ahhoz, hogy a két pilótának ne kelljen magából bazári majmot csinálva parádéznia az egész paddock területén, és így nyilván gyakorlatilag nekem sem nagyon kellett elhagynom a garázst, és másokkal interaktálni. De tudtam azt, hogy az első futam hozni fogja magával az elkerülhetetlent, és előbb vagy utóbb Nico meg én szükségszerűen össze fogunk futni és ezt a legkevésbé sem vártam. Majdnem három és fél év telt el az utolsó találkozásunk óta, és én azt hittem, hogy az idő meg a távolság majd segíteni fog abban, hogy begyógyítsa a saját magam által kitépett szívem helyét, de az ugyanúgy sóvárgott a németért, mint a megismerkedésünkkor. Ennek fényében pedig nem tudtam, hogyan álljak hozzá – kezeljem úgy, mintha idegen lenne? Üdvözöljem úgy, mint egy régi, távoli ismerőst a múltból, akivel néha futólag váltottunk néhány szót, ahogy egy régi szomszédot köszönt az ember? Úgy, mintha az elmúlt három és fél év meg sem történt volna? Nem tudtam, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben, és Danny, Dalma, Carlos és Lando rosszabbnál rosszabb tanácsokat adogattak.

Dalma szerint csak be kellene mutatnom neki, ha látom, Lando azt mondta, hogy nézzem levegőnek, Carlos azt tanácsolta, hogy fogjam a lehető legszűkebbre és legszükségesebbre a kommunikàciót, Danny pedig azt javasolta, hogy hagyjam, hogy alakuljon. Ne tervezgessek semmit a "nagy viszontlátásra", mert úgysem úgy fog történni és csak csalódni fogok. Alapvetően hajlottam arra, hogy igazat adjak neki, mert tudtam hogy igaza van. Az egyetlen probléma – szokás szerint – velem volt. Tudtam ugyanis, hogy nekem ez a "majd meglátjuk mi történik" mentalitás sosem ment, de mindig szörnyen irigyeltem Dannyt azért, mert neki igen. Összevesztek Dalmával? Majd megoldják. Lejár a szerződése? Tárgyal másokkal. Kirakta őt a Mclaren? Olyan még sose volt, hogy sehogy se lett volna. És Dannynek tényleg minden helyzete amióta csak ismertem, a végére valahogy úgy alakult, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőle. Ezzel szemben én? Végtelen plusz kettő lehetséges szcenáriót végigfuttattam a fejemben, amik közül nyilván volt egy szívemnek legkedvesebb – és persze sosem az teljesült.

Tudtam, hogy túl sokat várok ettől a találkozástól, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, ami ott motoszkált a fejemben, hogy talán ha Nico újra meglát előben, akkor újra lobban benne az a láng, ami bennem az elmúlt években sem szűnt meg parázslani. És persze ott volt a legrosszabb elképzelés, hogy talán már alig emlékszik rám, és talán fel sem ismert.

Az ajkam fizikai tépkedésével társított önmarcangolásból Carlos hangja szakított ki a Bahrein felé tartó gépen ülve:

– Eltűnt a gyűrűd. – Nem kérdés volt, kijelentette, de mégiscsak ott bujkált benne a kérdő hangsúly. Jogosan, mert amikor legutóbb találkoztunk, ott volt a szolid és elegáns eljegyzési gyűrű a bal kezem gyűrűsujján.

Reszelős sóhaj szakadt ki a számon, ahogy a kezemre fordítottam a tekintetem. A gyűrű valóban nem volt ott, de valami visszakerült – medalionos karkötő, amit Nicotól kaptam az első nyarunk végén az Intercontinentalban.

– Visszaadtam. És... – nyeltem egy nagyot, mielőtt befejeztem volna a mondatot: – lefújtam az esküvőt.

– Nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de... én megmondtam. – Carlos szavaira csak bólintok, mert valóban jóideje rágta már a fülemet azért, hogy milyen égbekiáltó, tőről metszett hülyeség volt a balesetem után összejönnöm Szabival, igent mondanom neki, mikor megkérte a kezemet, és belekezdeni az esküvőszervezésbe. De... azután, hogy a lovaglás, mint versenysport megszűnt az életem része lenni, kellett valami ahhoz hasonlóan megnyugtató és otthonos, és Szabi tökéletesen beleillett ebbe a szerepkörbe, még akkor is, ha Nico mellett töltött évek alatt eltávolodtunk egymástól.