Szellemek

Szárnyak

A békés kis kunyhó csöndje egészen túlvilági volt, csupán az erdő énekesmadarainak dalai szűrődtek be olykor, meg-megébresztve a bent szunnyadó szellemeket, akik halk nyöszörgések kíséretében fordultak át egyik oldalról a másikra a puha takarók és párnák alkotta fészekben. A kunyhóhoz vezető bájos kis ösvényen egy alak sétált. Igen alacsony volt, vékony formáját hosszú köpeny takarta, csontos karján fonott kiskosár lengett. Néhány ifjú csuszkának feltűnt az új jövevény érkezése és hamar odagyűltek egy alacsonyabb fa alsó ágaira, hogy csipogásukkal idegesítsék a teremtményt. Miután ez láthatóan nem igazán zavarta a jövevényt az egyik csuszka ifjú rázendített:

- Totyorgó Topi, hipi-hopi, itt toporog a kicsi gnóm, sunnyogón, fakón! – csivitelte, majd valamennyien füttyentésekkel megtűzdelt nevetésekbe kezdtek. Az alak megfordult, a hirtelen mozdulatban lehullott fejéről csuklyája, ahogy öklét rázva nézett a madár ifjakra.

- Topi nem gnóm! – mondta vékony hangján, zöld szemeiben némi indulat csillant – Topi manó, nem pedig gnóm! – ismételte bosszúsan.

- De anyád az volt, vagy nem? – nevetett hangosabban az egyik, ám hamar elnémult, ahogy a szél feltámadt. Alattuk a faág kissé megrezzent, majd a levegőt sötét szárnyak szelték keresztül. Nem is egy pár, hanem kettő, s mielőtt még bármelyikük is felreppenhetett volna, egy-egy erős láb fogta őket vasszorításba. Kettőt egy éjfekete holló fogott meg, szemei úgy ragyogtak, mint a legélénkebb thulit. A másik kettőt még keményebb, pengeéles karmokban végződő ujjak markolták meg. Nagy ijedtükben csak csipogni tudtak, miközben az árnyak közül elődugta fejét a hatalmas bagoly, zöld szemei túlvilági fénnyel ragyogtak, feje pedig természetellenes irányban tekeredett ki, ahogy lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a csöppségeket.

- Na nézzük csak, mi van itt nekünk? Egy kis csapatnyi nagycsőrű fióka.

- Segítség! Szellemek, segítség! – sipítozott a legnagyobb hangú – Túl fiatal vagyok, hogy megegyenek!

- Azok a legjobb fajta fogások. – kuncogott a varjú közelebb hajolva a némultra riadt madarakhoz.

A bagoly halk, elégedett huhogást hallatott:

- Egyébként is ki dönti el, hogy elég idős-e egy nagy csőrű madárka ebédnek, nem igaz?

- Ne! Könyörülj, kérlek! – sipítozott az egyik.

- V-vagy megbánod! – tette hozzá a másik. A bagoly érdeklődve tekintett rá.

- Én? – emelte még közelebb fejét, immáron tisztán látszott a koronaszerű csont, ami kinőtt koponyájából és olyan színnel csillogott sötét tollaival kontrasztban, mint a tengerpart türkiz hullámai. A kicsiny énekesmadarak elkerekedett szemekkel figyelték túlvilági megjelenését és tudták, hogy rettenetesen rossz fát tettek a tűzre.

- F-felség… - motyogta az egyik – Mi-mi nem, mi cs-csak…

- Csak gondoltátok gúnyt űztök a barátunkból? – kérdezte elfordítva fejét – Nem szép dolog.

- S-sajnáljuk, nagyon, nagyon!

- S-Sathi, kérjük, könyörülj rajtunk! - rebegte az egyik ifjú.

- Hm... Mondd csak Ahana, neked meggyőző volt a bocsánatkérésük?

A holló károgó kacajt hallatott.
- Megsebzett verébtől is hatásosabb hangokat szoktam hallani. - felelte, àm végül hozzá tette - Persze még fiatalok. A tojàshéj se jött le a farkukról, de ez a te területed, dönts te.

A bagoly olyan közel hajolt a fiatal énekesmadarakhoz, hogy csőrük majdnem összeért. Jobbra-balra forgatta fejét, majd kiegyenesedett és felemelte karmos lábát.

- Mm... Fél csőrömre is kevesek volnátok. Ma elmehettek, de meg ne halljam még egyszer, hogy így gúnyolódtok bàrkivel is, különben legközelebb túrós csuszkát fogok reggelizni, világos?

-I-igen! Igen! - rebegték, s ahogy a varjú is felengedte őket valamennyien rögvest szàrnyra kaptak, apró alakjaik pedig egy szempillantàs alatt elvesztek a sűrű lombok között. A varjú, aki a földön állott ezután megrázta magát, teste nőtt, tollai pedig visszahúzódtak bőre alá, helyén hamarosan egy gyönyörű, ifjú hölgy állt, éjfekete haja erős kontrasztot vont fedetlen, hófehér bőrével és élénk rózsaszínen izzó szemeivel. A manó hamar eltakarta szemeit és kellemetlenségében sebtében a kosaràban lévő egy szál kendőt nyújtotta a nő irànyàba. A holló halkan felkuncogott.

- Topi drága, szerintem ez édes kevés lesz ide. - mondta, s kinyújtóztatta tagjait.

A bagoly is alá szállt, kecses formája még azelőtt emberi alakot öltött, hogy làbai a földet érték volna, gömbölyded vonalai igazi túlvilági bájban részesítették, Topi pedig ismét azon kapta magát, hogy nagy zavarában a màsik szellemnek nyújtja a kendőt. A bagoly elmosolyodott, mezítelen lábai alatt jóleső volt az erdei talaj érintése, s noha őt hamarabb szántàk az égre, mint a talajra, mégis érezni vélte annak minden apró lélegzetvételét.

- Gyere Topi, menjünk be és mesélj mit hoztàl ma. - érintette meg finoman a manó vàllát, aki pedig szemeit lesütve haladt ezek után a kunyhó felé úrnői mögött.

Bent kellemes illatok terjengtek, édes sütemény és tea illata, s még inkább a napsütés mindent átjáró aromàja. Alexander esszenciàja beleívódott a helybe, kellemes bizsergést hagyva maga utàn. A bagoly, Hariel - vagy ahogyan szellem formàjàban ismerték: Sathi - fürdőzött ebben az érzésben, amit párja maga után hagyott.

- Alex is itthon van? - tűztem fel hajàt a varjú, Ahana, vagy ahogyan barátai ismerték:Lilien.
- Nem, korán elment. - felelte és sebtében lekapta a két köntöst a közeli kabáttartóról. A rózsaszínt baràtjànak hajította, a zöldet pedig ő maga öltötte föl - Topi legnagyobb megkönnyebbülésére - majd a tűzhelyhez lépett.

A manó előre lépett és ünnepélyesen megköszörülte torkát, àm mielőtt még bàrmit kiejthetett volna a szàjàn, Lili szólalt fel:
- Szentek és pokol! Hallottad, hogy mi történt hétvégén a túlparton?

Hari halkan felkuncogott:
- Nem, de reméltem, hogy lesz egy jó pletykàd. - felelte és egy bögre teát nyújtott át baràtnőjének.

- Ohó babàm, több mint pletyka! - koccintotta össze körmeit a nő és megrebegtette pilláit azzal a rá jellemző "na most figyelj" attitűddel.
- Na mesélj.
- A túlparton Lord Rakhon bált akar tartani, nem is akármilyet!

Hari a száját húzta.
- Idióta baromarcú.
- Jaj ne mondd, hogy te se kedveled! - biggyesztette le alsó ajkát Lili.
- Mert még ki nem?
- Hàt Alex.

Hari magában mosolygott mennyire egy az ízlésük férjével bizonyos dolgokban.

- Hidd el, akit Alex nem kedvel, annak biztos van valami a füle mögött.
- Öhm, ja, vagy a fél túlsó kontinens! Az alak rohadt erős, meg gazdag, ha Alex szövetségest akar onnan, akkor...
- Istenek kíméljenek, hogy egy ilyen alakkal akarjon szövetségre lépni! - forgatta zöld szemeit a bagoly - Inkább akkor a rókàval, vagy a sárkànnyal, de ne egy ilyen bunkó paraszttal!
- Jó, na, csak egy ötlet volt! - tette fel védekezőleg kezeit Lili - Amúgy egész cuki szerintem.

Hari halkan felnevetett:
- Na ezt Alex előtt meg meg se említsd, mert a végén még infarktust kap!
- Khm... - köhintett Topi visszafogottan.
- Ne haragudj Topi, mit is szerettél volna mondani? - mosolygott rà a bagoly kedvesen.
- Topi levelet hozott Hegy-vidékről.
A két szellem aggódva pillantott össze, Hegy-vidék irànyàból csak két személy küldhetett levelet, rájuk pedig ez nem volt jellemző. Hari sebtében kikapta a levelet a manó kezéből, szemei kétségbeesetten kezdték fürkészni a sorokat. Lili feszülten várta, hogy barátja befejezze az olvasàst, idegességében körmei felhàntottàk a faasztalt. A bagoly tekintete lassan megváltozott, ahogy egyre tovább olvasta a levelet, szemeiben az aggodalom helyét valami egészen màs vette át, szájának széle édes vigyorba húzódott, hegyes fülei megrezzentek izgalmában.

- Na? Mi az, mondd már?! - sürgette baràtja.
- Szólnunk kell Alexnak! - felelte és oda hajította neki a levelet, majd rögvest lekapta köntösét és a legközelebbi ablakot kitárva kiröppent az erdőbe, Lili pedig alig egy perccel később követte őt, fej fej mellett haladva röppentek el a falu irányába.