Hontalanok

1914 nyara

1914. július 28.
Legkedvesebb barátom,
El se tudod képzelni azt a lélektörő fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor a mai újságot elolvastam. Minden szépen ment addig, elég jól elhelyezkedtem a pesti lakásban, bár hiánya ifjúságunk emlékeinek mindig egy nyitott, és soha már be nem forró seb marad szívemen. Az új fivéreim az iskolában első látásra befogadónak látszottak, de bennük van az a városi elitizmus, tudtomra adják minden egyes alkalommal, hogy én csak egy paraszt fiú vagyok egy zsák faluból, és sose fogok az ő magasztos szintükre emelkedni. Ha valamit nem ily' szépen, az irodalom nyelvén beszélek el, hanem kimutatom identitásomat, szokásaimat, mindig gúnyolódás tárgya lesz az; egy szóval nem vagyok közéjük való. Úgy érzem magam, mintha én lennék az öreg tekintetes Gárdonyitól a sok gigerli ficsúr között; sosem értem meg ezt a fentebb stylt.
De, szüléim talán jobban beilleszkedtek ide, a külsőségek fővárosába, mint én. Már a második cselédet, a jó Annuskát is elzavarták, meggyanúsítva, hogy ellopta a nagymama ékszereit, ami ránk lett hagyva. Másfél hónapja vagyunk itt, de megy nekik az emberi élet semmibe vétele, a zsebkendőt is finomabban kezelik ennél, azt legalább kimossák és nem a kukában landol, rossz cselédkönyvvel. Természetesen az apuka volt, aki anyám tudta nélkül elrulettezte az árát, de kényelmesebben érzi magát mást okolva, hogy megpróbálja a tökély látszatát továbbra is rendben tartani, így meg se meri kérdőjelezni. Bárcsak újra ott lehetnék nálatok, a szüleiddel, sokkal szabadabbnak éreztem magam Veletek.
Persze, ezt a helyzetet minden bizonnyal az se tudná megjavítani, már eltűnt ez a képlékeny fogalom mindenki szótárából. Tudod, végig reménykedtem, naivan és gyermekien, hátha szüntelen tagadásomat megelégeli a valóság, de újra csak emlékeztetett, hogy egy semmitérő ember vagyok, nem isten. Merem feltételezni, te nem fogsz kapni levelet. Ettől függetlenül nem fogom azt mondani irigyellek, főleg hogy belátható időn belül én is akár csatlakozhatom.
Giorgio, add át szüleidnek legmélyebb üdvözleteimet, de magadnak is hagyj belőle, ne keveset. Egyetlen óhajom az maradt, hogy lássalak még egyszer legalább az egész végén, így arra se merészelj gondolni, hogy ezt nem éled túl, rendben? Remélem nálatok jobb a helyzet, régen küldtem levelet tudom, és már bánom is, hogy nem éltem ki, amíg megadatott. Várom minél előbb válaszod, és kérlek is szívből, ne késlekedj a válaszoddal, tudnom kell, hogy mi történt veled azóta.
Örökké barátod,
Zsombor

1914. július 31.
Mélyen szeretett fivérem,
Ha te csak érteni tudnád a bennem lévő vágyakozást, hogy még egyszer láthassalak, hallhassalak, érinthesselek, megszakadnál a kínban, amit benned kelt. Mióta elmentél minden más lett, de mégsem, mintha nekem a föld fordult volna tetejére, míg mások rá se hederítettek; kómában maradtak. Egyszerűen mondataimnak se tudok gátat szabni, vagy óvatosan őket megszerkeszteni, annyira elárasztott a feltétlen öröm leveledtől. Persze takarékosnak kell maradnom olyanokkal, mint papír vagy tinta, így nem is vesztegetek több tollvonást, azzal hogy leírjam neked leírhatatlan hiányodat. Kell tudni pontot tenni a mondat végére.
Időm nagy részét már nem a klasszikusok tanulmányozásával töltöm, mint egykor, berontottak a kortás költők Dévényemnek falánál az új időknek új dalaival. Néha mégse olyan szörnyedelmes újítani, tudod. Meg a Horatiusom rád emlékeztetett mindig, ahogy ültünk a kertben a diófa tövében, és te meg intenzíven hallgattad felolvasásaimat. Olyan mintha ez száz év lett volna, pedig a második hónap se telt el távozásod óta.
Mint ahogy meg lett jósolva, azóta is képtelen vagyok a járásra. De, behívólevelet legalább nem kaptam, ha ezt pozitívként van jogom egyáltalán említeni, veled ellentétben, aki, - bár nem akarlak pesszimizmussal fertőzni - de félő hogy vissza nem tér. Igazából csak még jobban tehernek titulálhatnak kedves szüleim, mert jelen állapotomban nem vagyok képes semmi praktikus munkára, csak egy hasztalan száj vagyok, amit etetni kell. Élet-e ez? Felvegetálom anyám és apám létét, két egészséges emberét. Inkább mennék a frontra, ontanék vért, és lakomáznék csontjaikból az elesetteknek, mint hogy ennyire végtelenül tehetetlen legyek! Persze nekem se kéne ennyire önteltnek lennem. Ha fordított lenne a helyzet, megint cserét követelnék gyávaságomban.
Ha a közelben állomásozol, kérlek, írd meg, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy eljussak hozzád. Nem, ez sem elég, könyörgök, üzenj legalább egy héten egyszer, hogy még visszavárjalak-e, vagy a koszorúdra gyűjtsek, mert még a tények, a hideg tények is szebbek ezen bizonytalanságnál. Ha nem jön levél, tudom hogy meghaltál, és te is tudd, ha én értem el végem. Őszinte bocsánatom, hogy ennyire borúlátó vagyok. Nem akarlak még jobban leterhelni.
Hűséges barátod,
Giorgio