Már napok óta az új városban voltunk, de én még mindig úgy éreztem, mintha egy álomban élnék. Vagy inkább egy rémálomban. A szüleim halála után nemcsak a lakásunkat, hanem az egész életemet egy másik városba kellett helyeznem, és bár a nagyszüleim kedvesek voltak, valahogy nem tudtam úgy érezni, hogy otthon vagyok.
Az első napokat még megpróbáltam feldolgozni. A nagy ház, ami egy kicsit túl nagy volt a számomra, a csend, ami nyomasztóbbnak tűnt, mint bármi más. A nagymamám minden reggel készített teát, és próbált beszélgetni, de én nem igazán tudtam mit mondani. Az apám halála, és később az anyámé, mintha ott lebegtek volna a házban, minden egyes lépésemmel. Minden egyes helyiség úgy tűnt, hogy emlékekkel van tele.
Ma este lesz a vacsora. A nagymama bejelentette, hogy vendégeket várnak. Egy kicsit ideges voltam, nem szerettem volna új emberekkel találkozni, főleg nem úgy, hogy az előző napokban sem éreztem jól magam. Az első találkozásom a helyi középiskolásokkal az volt, hogy elsétáltam a helyi boltba, ahol mindenki mintha ismerte volna a nevemet, de én mégis teljesen idegennek éreztem magam.
Amikor megérkeztem a vacsorára, próbáltam nem túl zárkózottan viselkedni. A nagymama leültetett az étkezőasztalhoz, ahol egy fiatal lány ült, akit először nem ismertem fel, de hamarosan bemutatták nekem: Sophie, a régi barátnőm. Éreztem, hogy egy kis megkönnyebbülés önt el, amikor megláttam, mert bár sosem voltunk a legjobb barátok, de mégis, ő volt az egyetlen, akit ismertem, és egyben az egyetlen, aki talán segíthetne abban, hogy egy kicsit hozzászokjak ehhez az új élethez.
Sophie mosolygott, és miután leültünk, azonnal elkezdtünk beszélgetni, mintha mi sem történt volna. Végre, valami normális érzés. A vacsora közben egy fiatal férfi is megjelent, aki a lány testvére volt. Nick. Sophie azt mondta, hogy ő a bátyja, és bár az első pillanatban nem tűnt különlegesnek, ahogy belépett a szobába, valami furcsa érzés kúszott belém. Nick magas volt, és valahogy nem úgy nézett ki, mint a többi fiú, akikkel valaha találkoztam. Mintha valami erő sugárzott volna belőle, amit nem tudtam hova tenni.
Miközben Sophie-val beszélgettem, Nick csendben figyelt minket, mintha nem is érdekelte volna, miről beszélünk. Türelmesen hallgatott, de valahogy mégis mindig jelen volt. A tekintete éles volt, mintha mindent látott volna, és megérzett volna minden egyes gondolatomat. Még egy pillanatra sem nézett rám közvetlenül, de akkor is éreztem, hogy valami történik, valami, amit nem tudtam pontosan megfogalmazni.
A vacsora után próbáltam megnyugodni, de még mindig ott volt bennem valami furcsa érzés. Az este folyamán próbáltam nem túlzottan figyelni Nickre, de ő mindig ott volt, a háttérben, szinte észrevétlenül, mégis ott volt a jelenlétében az a különös valami. Sophie próbálta elterelni a figyelmem, de nem tudtam, miért, de Nick egyre inkább megmozgatta a gondolataimat.
Amikor végre elköszöntünk, Nick az ajtónál várt minket. Nem tudom, miért, de egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, hogy valami más van benne, mint a többi fiúban, akikkel valaha találkoztam. A viselkedése nyugodt volt, mégis volt benne valami határozottság, amit nem tudtam hova tenni.
-Jól vagy?- kérdezte Sophie, miközben én még mindig azon tűnődtem, hogy mi volt ez az egész.
-Igen, csak fáradt vagyok.-válaszoltam gyorsan, próbálva elnyomni a kérdéseimet, amelyek nem hagytak nyugodni. Sophie bólintott, de ahogy a tekintete Nicket kereste, úgy éreztem, mintha ő is tudna valamit, amit én még nem.
Amikor végre elbúcsúztunk, és haza mentek a vendégek, a fejem tele volt kérdésekkel. Ki volt Nick, mi volt az a fura érzés, amit tőle kaptam? Miért éreztem, hogy valami nincs rendben? És legfőképpen, hogyan illeszkedhetek én ebbe az új világba, ahol minden olyan idegen, mégis olyan közel van hozzám?
Úgy döntöttem, hogy másnap megnézem a várost, hátha segít egy kicsit abban, hogy kitisztuljanak a fejemben a dolgok. De addig is, Nick és az este egyre inkább foglalkoztatott. Valami titok lapult mögötte, és én kíváncsi voltam, mi az, ami ennyire vonzott hozzá.
