The School of Death

When I died

Az ördög létezik. Nem egy piros kis gnóm farokkal meg szarvakkal. Az ördög gyönyörű. Egy bukott angyal, ő volt Isten kedvence.

Honnan tudom?

Láttam őt.

Majd megáldott.

Minden egy átlagos reggel kezdődött. A telefonom felébresztett, elkészültem majd elgyalogoltam az iskolába. Míg mentem a folyosón, mint mindig, arrébb álltak. Senki sem néz a szemembe. Pedig én sosem bántottam senkit. Csak egyszerűen utálok mindenkit. Kiszámíthatóak, megbízhatatlanok, mindent csak a maguk érdekében tesznek, hiúak és lenézőek.

Miért nem szeretnek?

Mert nem játszom meg magam. Nem teszek úgy mintha nem lenne véleményem és mindig egyet értek, mintha kedvelném őket. Nem mosolygok, hisz nincs rá okom. Ha valaki a szemembe néz, láthatja a mélységes gyűlöletet. Ha az auráknak színe lenne akkor én megkapnám a feketét, ez holt biztos.

Sajnos túl korán jöttem, ezért most szenvedhetek az osztálytársaimmal egy teremben. Ahogy beléptem, mindenki elhalkult. Sosem beszélünk, mégis ismerem őket. Feltettem a kezeimet a padra és rájuk feküdtem. Próbáltam kizárni azt a cérnavékony műnevetést amit az a ribanc hallatott. Jessica Choice. Még a neve is kurvás. 17 éves gazdag,cicababa. A suli méhkirálynője és az iskola leghelyesebb fiúja a barátja. Egy kész sztereotípia az egész csaj. De ilyen nem csak a tinifilmekben van hanem a valóságban is...

Az órák lassan,unalmasan, de végül mégis elteltek.

Gyorsan pakoltam a táskámba, hogy mihamarabb lelépjek mire megint elkezdett vinnyogni. És csak vihorászott azon az idegesítő hangján a barátnőivel, és még mindig, mindig, mindig....

Az egyik ceruzám volt a kezemben. A ceruzám. Éles. Ha átszúrnám a gégéjét akkor kb 5 perc alatt elvérezne.
Betettem a ceruzát a táskámba és kimentem az ajtón. Alig vártam, hogy kijöjjek ebből az iskolának nevezett pokolból.
Nem hazamentem, hanem az erdőbe. Az egyetlen hely ahol nem zavar senki. Csak mentem befele, lassú léptekkel miközben azon gondolkodtam, hogy hiányoznék e valakinek ha eltűnnék. A szüleim jóformán észre se vesznek. Van egy öcsém, ő rá viszont istenként tekintenek. De nem olyan kedves mint beállítja. Olyanokat mond hogy megvertem meg ellöktem miközben ez mind hazugság. Sosem emeltem kezet a testvéremre. De mindenért engem csesznek le. Így gyorsan megtanultam hogy elég ha elzárkózom tőlük. A szobámban vagyok szinte mindig, ha nem suliban vagy az erdőben.
A szokás szerint sétáltam mikor hirtelen megéreztem valamit. Egy hullámot. Olyan fura volt. Démoni. Vonzott magához. Csak átadtam magam a sötétségnek és követtem. És akkor megláttam őt. Egyenesen felém nézett, rám várt, tudta hogy jövök. Gyönyörű volt. Szeme fehér. Óriási ébenfekete szárnya árnyékot vetett rám. Felsőteste csupasz. Hegek, harci sebek borították izmos testét. Fekete haját a szél fújta. Mintha feketeség vette volna körül. Sugárzott belőle a sötétség. Elméletileg nem is létezik (bár én mindig is hittem benne) mégis olyan természetes látvány volt. Mintha én is vártam volna őt. Közelebb mentem, míg ő egy pillanatra sem vette le szemeit rólam. Már csak 1 méter távolság maradt közöttünk.
- Nem félsz? - egy mély, erőteljes hangon kérdezte.
- És te?
Szemei kikerekedtek. Valószínűleg nem ilyen válaszra számított. Én csak bámultam őt, rezzenéstelen arccal - ahogy a mindennapjaimat szoktam. A szárnyaira néztem.
- Megfoghatom?
Válaszként felém nyújtotta a jobb oldalit. Lassan hozzáértem, majd végigsimítottam rajta. Érdes volt és kemény. Akár egy pajzs.
- Miért vagy itt?
- Neked nem itt a helyed.
- Értem jöttél?
- Csak megéreztem a lelked. A sötétsége beborította az egész várost.
- Most mit fogsz tenni?
- Itt akarsz maradni?
- Ha akarnék most itt lennék?
Mélyen a szemembe nézett. És akkor...

Nem gondoltam volna, hogy a halál olyan lesz mint a filmekben. De most mégis, a pillanatok végigpörögtek a szemeim előtt.
Egy óvodás rajz. Első nap a suliban. Amikor mellém ült egy lány. Az első barátom. Megdobálták galacsinokkal ebédidőben és Jessicáék csúfolták. Minden nap. Egyszer elsírta magát mert nem bírta. Kiszaladt az ajtón. Én utána. Kiszalad az útra. Jön a kocsi. Vér. Kórház. Temető. Egyedül ülök. Az összes ruhám fekete. Mindenkit utálok. Kistestvér születik. Őt imádják. Magány. Iskola. Erdő. Az ördög.
Látom az elhomályosult képet. A világ eldől. Nem, csak én esek össze. De nem érzek semmit. És sötétség.

Láttam az ördögöt.
Majd megáldott.
Elvette tőlem amit mindig is elakartam dobni.
Az életem.

Csak, hogy adhasson egy másikat...