Felkel a nap

1 fejezet

Néha csak nézem az embereket magam körül és azon gondolkozom, hogy mégis mit keresek én itt. Mintha csak a saját szemlélője lennék a saját életemnek és nem az a személy, aki megéli. És ezek itt körülöttem? Hát, fogalmam sincs. Valami sosem passzol. A nagyon önpusztító kritika az, hogy én nem illek az ő életükbe. Sosem találom a helyemet, szinte sehol.

És ilyenkor szoktam feltenni a kérdést magamnak, hogy akkor mégis én hova, vagy kihez tartozok. Mégis mik az én lapjaim az életben? Valami különleges, átlagos vagy netán unalmas? Honnan tudhatja ezt az ember ilyen korán? Tizennyolc éves koromra mégis honnan kellene tudnom, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel?

Sokszor azt sem tudom megtervezni, hogy másnap mit vegyek fel, nemhogy azt, hogy mit szeretnék csinálni a hátralévő életemben. Sokat szoktam ezen agyalni, főleg nyaranta, amikor kifekszek a csillagos ég alá és csak gyönyörködök azokban az égitestekben, amikről mindig azt hiszem, vagyis remélem, hogy külön jelentésük van és ezért hajnalig szoktam nézni őket, hátha reggelre valami megváltozik, képletesen és rendesen értve is.

Mintha csak azt próbálnám meglelni a csillagokban, hogy mi van számomra megírva.

De megsúgom, idáig semmi érdekeset nem találtam, ezért maradt ma is a földhöz ragadt igazság.

A sör.

Az mindig azt adja, amire számítasz. Egy jó kis macskajajt másnap. De sebaj, ez az utolsó találkozóm a volt osztálytársaimmal. Végre véget ért ezt a keserves négy év a gimiben, és az utolsó kötelező körök egy iszogatás Pest egyik lerúgott kocsmájában.

Egy élmény, tényleg. Bár már szabadulnék. Mint ahogy már említettem, eléggé nem találtam a helyem a világban és ez itt se volt másképp. Eléggé másképp tekintettem a gimis éveimre, mint a többiek. Nem hiszem, hogy oly sok szép emlékkel fogok nosztalgiázni, mint a társaim. Én inkább a szabadulást vártam, és nem, nem a tanulás miatt, hanem mert úgy éreztem, hogy gúzsba vagyok kötve és valami más út vár rám.

Legalábbis vágytam arra, hogy valami más is várjon rám.

Mit kerteljek? Többre vágytam. Vágytam arra, hogy végre éljek, hibázzak és megbánjak dolgokat. De valahogy legfőképpen...a szerelemre vágytam, egy kis önállóságra és azokra az őrült dolgokra, amikről mások beszéltek csillogó szemekkel.

Mély levegő és még egy kis bájolgás, aztán le is léphetek. Ők nem a barátaim, nem azok az emberek, akikkel lenni szeretek. Ha jobban belegondolok akkor annyira a kortársaimmal nem is értettem meg magam, csak az idősebekkel.

Igen, ezért részben a neveltetésem a hibás. Sosem tudtam elmenni a sulis haverokkal olyan izgatottsággal elmenni koncertekre és bulizni, mint mások, mert én már togyogós korom óta jártam azokat. Ilyen érzés a „nagyságos" rocksztár életbe belepottyanni...

-Csirió, Linácska! Ezt neked hoztam. Van kedved utána táncolni egyet?-nyomott a csávó a kezembe egy felest és le kellett húznom vele. Rohadtul égetett.

-Sajnálom, már lassan indulnom kell haza.-mutattam fel a nem létező órámat egy erőltetett mosollyal.

-Nana, engem nem versz át, akkor igyunk egyet még.-karolt át és húzott a pult felé. Dani már négy éve próbál becserkészni, de sosem adtam meg neki azt az örömet, hogy akár egy randira is elmenjek vele. És most se fogom, de az ingyen pia...az ingyen pia.

Még ittunk pár kört és a lelkemre kötötte, hogy a bejáratnál fog várni, nehogy lelépjek tánc nélkül. Egy kínos mosollyal közöltem, hogy elmegyek mosdóba és sietős léptekkel mentem minél messzebb. Az ajtónál megálltam és végignéztem utoljára egy régi fejezetemen. Itt volt a vége. És nem fogom megadni Daninak azt az örömöt, hogy az utolsó emlékem az legyen belőle, hogy a seggemet tapizza a táncnak nem nevezhető dörgölődzés közben. És eléggé spicces állapotban voltam ahhoz, hogy erről tegyek is.