Felkel a nap

Prológus

Azt mondják, hogy az életben a hibáinkat ki kellene javítanunk, vagy csak egyszerűen tovább lépnünk és egy új fejezetet nyitni az életünkben. De mit tudok csinálni, ha az én történetemet a hibáim színezték ki? És amikor a szüleim figyelmeztetését figyelmen kívül hagyva ragadtam meg az ajtó kilincsét, hogy belesétáljak „életem legnagyobb hibájának" a karjaiba? Azokba a karokba, amelyek egyik pillanatban még oly gyengéden öleltek, a másikban pedig olyan érzésem volt, mintha összeroppantanának. Egyszóval a kezébe adtam a sorsomat. Nem úgy, mint Hamupipőke... Bármennyire is szerettem azt a mesét és vártam arra, hogy valaki a lábamra adja az egyik sulibál után elhagyott tornacsukámat, most mégsem értettem egyet vele. Én sokkal többet adtam a kezébe, mint egy cipellő. Én odaadtam neki ebben a háborúban a legnagyobb fegyveremet.

A szívemet.

Mert Ő volt az az ember, aki nem érte be kevesebbel. Mindenemet akarta, amit én naivan meg is adtam neki. Szinte meg sem kérdőjeleztem, amit csináltam. És ez volt a valaha volt legjobb érzés az életben, mert mellette nem kellett szégyenkeznem a döntéseim végett. Hiába választottam volna a rossz utat, ő mégis szó nélkül követett volna. Mellette megélhettem azt a lázadó tini érzést, amire visszagondolva mindig mosolyt fog csalni az arcomra.

Mert nekem Ő ezt jelentette.

Kár, hogy én neki nem.

Minden csak addig működött köztünk, amíg felkelt a Nap. Amikor a Nap elérte a horizontját, olyankor úgy éreztem, hogy darabjaira hullott a világunk, amelyet csak a Hold festett széppé.

Ironikus, mi?

Az éjszaka tette szebbé az életemet. Minden nappal a következő éjjelért éltem és minden hajnallal meghalt bennem egy apró darab.

Olyan volt, mintha kihunytunk volna, mint a csillagok. Sajnos nekünk nem volt annyi esélyünk, ahány ilyen kicsi, ragyogó égitest volt az égen. Nekünk véges volt az időnk. Meg volt számlálva, hogy meddig ragyoghattunk.

Nem volt rossz ember, én is tudtam jól. Nem értettem, hogy miért kellett ezt az imidzset fenntartania. Egyszerűen csak máshogy szemlélte a világot. Mindenki úgy tartotta, hogy mindent elhibázott. De velem nem ezt tette. Megmutatta, hogyha behunyom a szemeimet és csak a légzésemet figyelem, akkor miután újra kinyitom a szemeimet, akkor sokkal szebben fogom látni a világot. 

Olyanok voltunk egymásnak, mint egy szál cigi és egy öngyújtó. Külön-külön semmire sem mentek velük az emberek, de együtt már káros dolgokra voltak ítélve, mégis elengedhetetlenek voltak egymásnak.

És én vágytam erre, bármennyire is önpusztító volt. Akartam, hogy egymásba karolva a füst mellett írjuk meg életünk slágerét.