Én már nem fázom

– Hol a fenében lehet a bugyim? – motyogtam a mellettem heverő testnek. Az éjszakai horkolása még most is a fülemben csengett, de úgy tűnt, kezd ébredezni.
– Hé, kedves, miért motoszkálsz? Karácsony van. Gyere, bújj vissza! – mormolta a párnába.
– Karácsony csak két nap múlva lesz. Maradok egy hetet, ha megmondod, mi a nevem – vágtam rá, miközben diadalittasan felkaptam a tegnap éjszaka elveszettnek hitt fehérneműmet.
– Ez esetben kellemes ünnepeket, hölgyem. Csak csapd be magad mögött az ajtót – nyögte, majd a fal felé fordult, mintha ott folytatná álmát, ahol abbahagyta.
    Felsóhajtottam, és megpróbáltam kitalálni, miért gondoltam tegnap este, hogy ez jó ötlet lesz. Egyéjszakás kalandok ritkán történtek velem, de amikor mégis, mindig katasztrófába torkolltak. Az alkohol és a férfiak teljesítő képessége nem feltétlenül barátok.
    Azt tettem, amit tanácsolt: nemhogy becsaptam az ajtót, inkább berúgtam a világoskék Martensemmel. A nap erőteljesen sütött az arcomba, amikor kiléptem az utcára. Egy gyors pillantással ellenőriztem a táskám tartalmát, majd megállapítottam, hogy semmi használható nincs nálam, amivel rendbe hozhatnám magam. Szerencsére Dave napszemüvege ott lapult a zsebemben – az egyetlen hasznos emlék az előző estéről. Vagy talán Daniel volt?
    Egy hosszú zuhany után próbáltam visszarázódni a normális kerékvágásba. De amikor a polcon megláttam egy régi, fotókkal teli dobozt, elkapott a nosztalgia. Kihúztam egy régi képet: rajta voltam én, Josh – az öcsém –, valamint a szomszéd gyerekek, Sarah és Noah. A régi emlékek elmosolyogtattak. Noah Matthews, Josh gyerekkori barátja, aki mindig utánunk szaladgált. Vajon mi lehet most vele?
    Felcsaptam a laptopomat, és rákerestem Noah-ra a Facebookon. Bár a profilja szinte teljesen privát volt, ismerősnek jelöltem, gondolván, abból baj nem lehet.
Az ágyra ledőlve elaludtam, és csak órákkal később ébredtem a telefonom rezgésére. Noah visszaigazolt – és üzent is.
Noah üzenete rövid és kedves volt, de pont annyira játékos, hogy a szívem megdobbant tőle:

„Hát jó napot, hölgyem! Ismerjük mi egymást? Csak nem Olivia Evans felnőtt énje az, akivel most szerencsém van beszélgetni? Josh nem említette, hogy ilyen szemrevaló nővére van."

A gyomrom görcsbe rándult. Mit válaszoljak? Ne játsszam túl, de ne is tűnjek közömbösnek. Lefotóztam a régi képet, amelyet az imént húztam elő, és elküldtem neki.

„Ezt a képet találtam ma. Előkerült néhány emlék a régi időkből."

Azonnal láttam, hogy ír. Nem hittem volna, hogy ennyire megörülök három kis pötty láttán.

„Akkoriban is szemrevaló voltam! Mondjuk a kócos hajammal és fogszabályzómmal még nem sejtettem, hogy egyszer Olivia Evans fog fotókat küldözgetni nekem. Mesélj, mi történt veled az utóbbi években?"

Elmosolyodtam. Könnyed stílusa egy csapásra feloldotta bennem a feszültséget. Röviden vázoltam neki az életemet: egyetem, munka, manhattani bérlakás – semmi különös. Nem akartam túlzásba esni. A válasza szinte azonnal érkezett:

„Manhattan? Szóval közelebb vagy, mint gondoltam. Hát akkor... mit csinálsz épp?"

Mit csinálok? Az igazságot mondjam? Hogy pizsamában, egy gin tonikkal a kezemben ülök, és romantikus Netflix-filmeket nézek? Egy tizenéves lány sem reagálhatna bénábban egy ilyesmi kérdésre. Végül mégis megírtam:

„Egy nyálas karácsonyi filmet nézek, pizsamában, gin tonikkal a kezemben. A karácsonyi díszeim pedig még mindig a dobozban vannak. Nem igazán érzem az ünnepi hangulatot."

A válasza kis híján elvette az eszem:

„Pizsiben? Milyenben?"

Ez most egy komoly kérdés? Mégis miért számít? És miért vörösödök el ettől? Végül megírtam neki, hogy szarvasmintás pizsamát viselek, amit a nővéremtől kaptam ajándékba.