the taste of fall

14.

Szofi Halloween napján írt, hogy lenne-e kedvem átmenni hozzá. Normál esetben meggondoltam volna, de a Batus dolog után nem volt kedvem találkozni vele. Így írtam neki, hogy nem érek rá, de ez igaz is volt. Anya és Mária kitalálta, hogy mi az utcában menjünk el csokit gyűjtögetni, addig ők otthon édességet osztogatnak a "csokit vagy csalunk" résztvevőknek.
Mondjuk azt nem írtam, hogy ő viszont ha ráér nyugodtan jöjjön. Nem akartam elrontani az estét azzal, hogy teljesen őrülten viselkednék Szofival, aztán meg egyszer csak kiakadnék, hogy láttam őt Batuval és összeveszünk és hazamegy. De ha lehet, ezt majd személyesen szeretném megbeszélni vele, csak jobb körülmények között.
Először semmi ötletem nem volt, hogy minek öltözzek, meg jelmezem sem volt. Ezért hosszú töprengés után a fekete cica mellett döntöttem. Elég, de minimum nem kell öltözködni, csak két egyszerű cicafüles csattot kell beletűznöm a hajamba és ki kell festenem magam.
Lementem a nappaliba anyához, aki gondterhelten nézegette a telefont.
- Valami baj van? - ültem le mellé a kanapéra.
- Gondolkodom, hogy mivel tudnám egy kicsit is kiengesztelni Grétit. - Ja, hát Gréti annyira kiakadt anyáékra, hogy alig szól hozzájuk, és csak akkor jön le a szobájából, amikor nagyon muszáj.
- Valószínűleg semmivel - vágtam rá. - Hátha majd magától beletörődik a helyzetbe - mondtam, bár most reménytelennek tűnt. - Mondjuk a szabaduló szoba nem hangzik rosszul - pillantottam anyára, de ő nem vette a célzást.
- Olyan program kell, amilyet Gréti szeretne - nyomkodta tovább a telefont.
- De ő is szereti a szabaduló szobát - próbálkoztam tovább.
- Majd azért kérdeztem tőle, de most menj fel tanulni - ki, mire elkerekedett a szemem. Tanulni? Őszi szünetben?
- Anyaaa, szünet van - néztem rá könyörögve, hátha visszavonja az előbbi utasítást. De nem esett meg rajtam a szíve.
- Talán nem kaptatok tanulnivalót? Mert akkor én magam is tudok összeírni néhány gyakorló feladatot - vigyorgott, én meg egy nagyot sóhajtva felmentem a szobámba és kinyitottam a tankönyveimet. Az már más kérdés, hogy tanultam-e vagy sem, inkább csak nézegettem a lapokat.
Hangosan elindítottam egy Billie Eilish- lejátszási listát és halkan dúdolgatni kezdem a "Happier Than Ever" dalszöveget, majd könyvet olvastam, aminek köze volt a tankönyveimhez.
Hirtelen Tomi rontott be szörnyülködve.
- Mi ez a borzadály? - fintogott.
- Hé, húzzál kifelé - kiáltottam rá és feljebb vettem a hangerőt.
- Ne már, ezt most már Milán is hallja - mutatott a nyitott ablakom felé. Elfordultam, és ezt Tomi ki is használta. Felkapta a telefonom és leállította a zenét.
- Naaa - szóltam rá, kikaptam a kezéből a telefont és visszakapcsoltam a zenét. Ez így ment egy darabig, egymás kezéből kapkodtuk ki a mobilt és ez addig fajult, hogy kiesett az ablakon rá a betonra. A tokot még veszekedés közben sikerült levarázsolnunk róla, így semmi nem védte. - Most nézd, mit tettél - hajoltam ki az ablakon. A telefonom ott hevert a betonon és biztos voltam benne, hogy összetört. A zene is abbamaradt, amint a mobil földet ért. - Anyaaa - futottam ki a szobámból, majd le a lépcsőn és be a nappaliba. - Tomi kiakarta kapcsolni a zenét... - És mindent elmeséltem úgy, ahogy volt.
- Mondhatom, okosak vagytok - nézett ránk felváltva, mert időközben Tomi is lejött az emeletről. - Lia, egy darabig biztos, hogy nem tudunk új telefont venni, de azért nézd meg, hogy mi baja lett.
Felkaptam apa pulcsiját (az volt kéznél), majd kimentem a teraszajtón és a szobám ablaka előtt megálltam. Képernyővel lefelé érkezett le a mobil. Gondolhattam volna, hogy van ekkora szerencsém. Felvettem a telefont és megfordítottam. Természetesen teljesen használhatatlannak tűnt és még bekapcsolni sem lehetett. Fújtatva visszamentem a házba és mérgesen Tomi hatalmas pofájába nyomtam az összetört telefonom.
- Gratulálok - grimaszoltam.
- Te is benne volt - mondta rezzenéstelen arccal a bátyám és nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja a történteket.
- De te ejtetted ki az ablakon - szóltam felemelve a hangomat. - Telefontokot biztos, hogy te fogsz nekem venni.
- Majd meglátjuk - vonta meg a vállát és felment a szobájába, mire sóhajtva én is felszaladtam a sajátomba.
Egész délelőtt filmet néztem a laptopomon, majd letölthető az Instagram-ot és a TikTok-ot is (még szerencse, hogy emlékeztem a jelszavamra) és azokat görgettem megállás nélkül. Komolyan, fogalmam sem volt, hogy miért unatkozok ennyire és már alig vártam a délutánt.
Ebéd után segítettem anyának a díszítésben ahol még kellett, majd a csokikat is kiraktuk egy hatalmas tálba, amit az előszobába vittünk hogy kéznél legyen, ha ajtót kell nyitni. Elmondhatatlanul vártam már a hat órát, hogy elmenjünk gyűjtögetni. Persze azt még jobban vártam, hogy mindezt Milánnal tegyem, de ezt alig mertem bevallani magamnak.
Tomi hatalmasat röhögött, amikor beléptem a nappaliba a cicás csattommal a hajamban. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet bennem olyan vicces, mindenesetre ahogyan elhaladtam mellette, belerúgtam a lábába, mire a bátyám hatalmasat ordított.
- Te hülye állat! - üvöltött rám.
- Hiszen az te vagy! - vigyorogtam, majd végigmértem Tomit. Nem tudtam kitalálni, hogy minek öltözhetett, mert teljesen fekete ruhában fogdosta a fájó lábát, de nem is nagyon érdekelt.
Leültem a kanapéra és vártam, hogy hat óra legyen. Igaz, egész nap elektronikus eszközök képernyőjét nézegettem, de most sem tudtam megállni, hogy ne kapcsoljam be a tévét és nézzek még egy részt a sorozatomból.
- Cica vagy, ugye? - hajolt az arcomba Gréti, mire bólintottam. - Akkor miért nincs kihúzva a szemed és miért nincs bajszaid? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem akarom leégetni magam.
- Á, ha én csinálom meg, akkor senki sem fog kiröhögni - legyintett és felvezetett a szobájába. Leültetett a sminkasztalához, majd kotorászni kezdett a fiókjában és egy csomó mindent elővett belőle.
- Már megoldódott a szerelmi ügyed? - érdeklődtem.
- Dehogyis, hagyom az egészet - legyintett. - Csukd be a szemed! - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. Engedelmeskedtem neki, és kérdezősködtem volna még tovább, de Gréti olyan kérdést tett fel, amire egyáltalán nem számítottam.
- Te és Milán, mi?
Hirtelen kipattantak a szemeim és majdnem leestem a székről.
- Mire gondolsz? Én és Milán? Ne szórakozz már. Nem vagyunk együtt. Soha sem lesz köztünk semmi. Nem értem, hogy jött ez neked? Most komolyan. Hagyjuk mááár - hadartam össze vissza, de természetesen Gréti átlátott rajtam. - Oké, bevallom, érzek valamit Milán iránt, de nem lehet köztünk semmi.
- Miért ne lehetne? Csak azért mert először bunkó volt veled, semmit sem jelent. Megváltozott, nem igaz?
Ó, az nem kifejezés. Sokkal helyesebb és kedvesebb.
Gréti kisminkelt és pont addigra lettem készen, amikor csengettek. Féltem, hogy Milán mit fog szólni a cica arcomra, de amikor a lépcsőfordulóban megálltam és megláttam őt, egyáltalán nem érdekelt, hogyan nézek ki, mert majdnem elájultam az ajtón belépő vámpírtól. És nem értem, de egy teljesen felkavart jelen pillanatban eszembe jutott a Grétivel beszélgettünk, mire elpirultam.
- Sziasztok - intettem és elindultam lefelé. Hirtelen a saját lábamban elbotlottam és a harmadik lépcsőfokon állva elvesztette az egyensúlyt és ráborultam Milánra, akivel együtt a padlóra zuhantunk. Fel sem fogtam, hogy mi történt, az egyik pillanatban jöttem lefelé, a másikban pedig Milánon feküdtem. Várjunk csak! MILÁNON FEKÜDTEM?
Igen, ahogy kinyitottam a szemem, Milán helyes arcával találtam szembe magam, aki vigyorogva nézett. Elkerekedett a szemem és kapkodva próbáltam leszállni Milánról, de csak mellé sikerült leborulnom. Lesütöttem a szemem és összeszorítottam a számát. Mindenki, ismétlem mindenki vigyorgott. Gréti és Tomi bólogatva összenéztek a szülök pedig nevetve bementek a nappaliba.
- Lia, még soha nem köszöntöttél így, de jobban örültem volna, ha óvatosabb vagy - tápászkodott fel Milán. Mármint... Jobban örült volna, ha csak megölelem? Azért örült volna annak, ha megölelem? Vagy csak túlkomplikálom a dolgokat? - Lia? Kényelmesen fekszel? - kérdezte a szomszédom, aki felm hajolva nyújtotta nekem a kezét.
- Köszi - motyogtam és megfogtam Milán kezét. Neee, ez hatalmas hiba volt! Bizseregni kezdett a bőröm Milán nagy, puha tenyerében és mintha egy kicsit tovább fogtuk volna egymás kezét a szükségesnél.
Valójában a fejemből kitörlődött az egyik része, amikor készülődtünk kopogtatáshoz, mert folyamatosan fejemben járt Milán keze, ahogyan megérintettük egymást.
- Csokit vagy csalunk! - hallottam magam körül a többiek hangját, mire visszazökkentem a valóságba.
- Vegyetek - nyújtott egy férfi egy tálat, ami tele volt édességgel. - Kivéve cicalány. Te nem vehetsz - szegezte rám a mutató ujját.
- Mi? Miért? - vontam fel a szemöldököm.
- Te nem mondtad, hogy csokit vagy csalunk! - vonta össze a szemöldökét mérgesen, és mielőtt bármit szólhattam volna, ránk csapta az ajtót.
- Csokit vagy csalunk - dünnyögtem és fújtatva a többiek után indultam, akik vidáman beszélgetve jártak egyik házról a másikra. És mire az egész lakótelepet végigjártuk, leszakadt a karunk a sok édességtől.
Otthon anyáék az összes csokit elosztogatták, de helyette mi összesen kétszer annyit hoztunk. Az étkezőasztalhoz leülve enni kezdtünk, miközben szokásosan Mária osztotta meg a gondolatait. Nem figyeltem rá. Az én gondolataimat nem osztottam volna meg velük. Mert rájöttem, hogy teljesen belezúgtam a szomszéd fiúba.