The angel of the mafia

~17~

– Komolyan nem értem, hogy lehettek ennyire gyerekesek – jegyeztem meg Martinnak, miközben a kávémra vártam az automatánál.

– Ő kezdte – húzta ki magát a férfi a felelősség alól – Természetesen megvártam, amíg kijön a szobádból. Miután behúzta maga mögött az ajtót, dühösen rám nézett, és azt mondta, hogy miattam lettél ilyen undok, majd megajándékozott egy jobb egyenessel. Szerinted annyiban hagytam volna? Megfogtam a szerencsétlent, felnyomtam a kórház falára, aztán közöltem vele, hogy nem vagy a kibaszott játékszere. Nem úgy tűnt, mint aki érti, hogy miről beszélek.

– Justin az esetek többségében amúgy tök jófej tud lenni, csak...

– Jaj, ne csinálj úgy, mintha védened kéne! Richard címlap modell lehetne a Vogue oldalán, de ki olvasna szívesen egy nyomorult féreg életéről?

– Ez azért erős. És nem kell értem verekedned. Pláne nem kell éjjel-nappal az árnyékomban lenned. Hadd kapjak már levegőt, Fox!

– Nocsak! Ilyen gyorsan eleget lett belőlem – támaszkodott nekem szinte a kávégéphez nyomva.

– Folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy annyira letépném rólad azt a bűn ronda kórházi köpenyt – súgtam oda neki halkan, miközben majdnem felfaltam a tekintettemmel.

– Azt hittem egy olyan őrült csaj, mint te, nem zavartatná magát egy ilyen apróság miatt – mosolygott rám csábítóan.

– Menj már! – pirultam el.

A nagy incselkedés közben fel sem tűnt, hogy egy ismerős arc megszeppenve bámult minket.

– Cath – szólított meg bátortalanul Jenny, amire egyből eltűnt a mosoly az arcomról.

Martin zavartan elhúzódott tőlem.

– Jenny – üdvözöltem visszafogottan.

– Tudnánk valahol négyszemközt beszélni?

– Hát... – hirtelen Martinra néztem.

– Menjetek csak nyugodtan! – válaszolta a férfi – Én addig elleszek magamban. Jenny, egyébként ne haragudj amiatt a kis malőr miatt a... – próbált szabadkozni.

– Semmi gond. Nem a te hibád volt. Te jót akartál. Én csesztem el, mert bepánikoltam.

– Egyikőtök hibája sem, hogy Richard egy szar alak – oldottam a hangulatot.

Végül néhány perc kínos csend után, na meg egy-egy pohár cappuccinoval a kezünkben Jennyvel kisétáltunk a kórház kertjébe. A bántalmazás közben szerzett hegei még mindig látszottak az arcán. A többi testrészét hosszú ruhadarabokkal takarta el. Egy teljesen megtört ember lelke nézett vissza rám hatalmas szemein keresztül. A mindig vidám lányról úgy eltűnt a széles mosolya varázsa, mintha soha nem is lett volna. Nekem kellett volna kezdeni a beszélgetést, de gombóc akadt a torkomon.

– Justin mondta, hogy eléggé rosszul érintett téged a hír rólunk – szólalt meg végül a barátnőm.

– Hagyjuk a fenébe Justint! Mit művelt veled az az állat? Totál kialudt benned az a régi tűz.

– Nem tudnék példát mondani olyan horrorfilmre, ami visszaadná az ott történtek jeleneteit. Pedig mi azért láttunk egy jó pár mészárlást.

– Fel kellett volna venned a telefont. Hallgatnod kellett volna ránk.

– Tudom, azonban a démon csúnyán megtévesztett. Nem hiszem, hogy csak a fia holléte érdekelte őt. Úgy tekintett rám, mint egy puma egy darab ízletes húsra. Azóta is nehezen tudok sokszor lábra állni. De úgy látom, mindhármunkat megviselte kicsit ez a dolog. Mi ez a csatározás közted és Justin között? Most kéne a legjobban összetartanunk.