Csak ültem a szobámban...

Tél

Csak ültem az ágyamon és az ablakon át néztem a hulló hópelyheket. Olyan... olyan megnyugtató volt, olyan... szabadok voltak. Problémák nélkül szállni a levegőben, csak sodródni az árral. Milyen jó lenne. Néha belém kap a szél és arrébb lök.Majd az út végén a társaim közé esek és szép lassan, az idő múlásával elolvadok. Meghalok... Halál... Egy végleges megoldás  egy nagy problémára, az életre. Élet... Megszületünk, hogy szenvedjünk, küzdjünk, majd meghalunk. De ekkor valahol, valaki épp megszületik. Ő is átéli azt amit az előző ember. Majd ő is meghal. Egy ördögi kör, amiből nincs kiút és nem lehet megszakítani. Talán tényleg jobb lenne most itt meghalni, véget vetni a szenvedésnek. De ezek tudatában sem teszek semmit. Karomat hegek helyett, csak karkötők díszítik. És, hogy ez, hogy lehetséges ilyen gondolkodásmód mellett? Fogalmam sincs. Sokszor belegondoltam már, mi is lenne, ha meghalnék. Ha vége lenne mindennek. De nem teszek semmit. Mert mikor kezembe veszem a pengét, és csuklóm felé közelítem, valami megállít. Valami visszafog. Valami amit még én sem értek. Talán egy ösztön. Talán az élni vágyás. De talán valami teljesen más. Csak ültem a szobámban és a hópelyheket bámultam. Olyan szabadok voltak. De már nem hullanak. Már elolvadtak és sár lett belőlük. Sár... Szenny... Már mindenki elfelejtette egykori szépségüket. És senki sem gondol bele milyenek voltak. De az a sár eltűnik egyszer. A feledés homályába merül. Vicces... Először csodálják. Majd megvetik. Miért? Mert megváltozott. És végül eltűnik a Föld színéről. Vicces... Hogy engem is csodált a családom, mert megszülettem. Majd mindenki megvetett, mert más lettem. És egyszer majd én is eltűnök. Az a kár, hogy amikor ez bekövetkezik már nem leszek itt, hogy lássam mások arcát, mikor ezt megtudják. Vajon hány fog örömtáncot járni? És vajon lesz-e olyan aki megkönnyez? Bár tudnám... Bár tudnám, mi igaz és mi hamis. Hogy ki, mit, miért tesz. Hogy miért élünk, és hogy miért kell szenvednünk. Ha belegondolunk rájövünk, hogy semmit sem tudunk. Nem tudjuk miért vagyunk itt. Mi vár ránk? Miért halad az idő? Hogy miért van mindez? Semmik vagyunk, vagy valami értelmünk is van? Mit ér ez az egész? Nem tudom. Senki sem tudja. Csak úgy teszünk mintha ez a kérdés nem állna fenn. Mintha értelmetlen lenne. Figyelmen kívül hagyjuk. De ott van. Ott van és ezen nem lehet változtatni. Az élet egy nagy kérdés, amire senki sem tudja a választ.