Csak ültem az ágyamon és néztem, ahogy a levelek elsárgulnak és szép lassan egyesével földet érnek. Mily szép halál. Mindenki nézi és csak gyönyörködik a színes szépségben. Talán és is így akarok, majd meghalni. A figyelem központjában, gyönyörűen. Hogy mindenki lássa mennyit is érek igazából. Milyen szép is lenne. Problémák nélkül. Abban a tudatban, hogy mindent elvégeztem, amit el kellett, és mindent lezártam, amit le kellett. Mindenki figyelne, és én csak annyit mondanék: "Viszlát balfaszok, ti szenvedhettek tovább, de nekem már nem kell!" Majd mikor az utolsó levél is földet ért, a maradványokat eltakarítva gondolnának egykori szépségemre. Mily szép is lenne. De nem. Én valószínűleg egyedül fogok meghalni; és talán még csak észre sem veszik. És mikor a halál az ajtómon kopogtat, annyit mondanék neki: "Elkéstél!" Majd kézen fognám, és mosolyogva lépnék be a holtak birodalmába. Csak ültem a szobámban és szemeim szép lassan lecsukódtak. A falnak dőltem, lábaimat kinyújtottam. "Talán most végre vége lesz." Gondoltam, majd elmerültem a fekete sötétség csodálatos tengerében és hagytam, hogy az áramlatok a mély felé sodorjanak.
JE LEEST
Csak ültem a szobámban...
OverigEgy 4 részből álló, kis "történet", mely lehet, hogy elgondolkodtat, megérint, de az is lehet, hogy nem mond semmit. Nekem ez a véleményem, vagy talán inkább, a legbelső gondolataim, amit nyelvtan órán, az Avenged Sevenfold számait hallgatva, kezdte...
