Csak ültem a szobámban...

Nyár

Csak ültem a térdeimet átkarolva, hunyorogva figyelve a fényes napot. Fényes és meleg. Olyan kedvesnek tűnik. Mintha semmi rossz szándéka nem lenne. De vajon ez tényleg így van? Vajon tényleg az akinek mutatja magát? Nem akar becsapni? Vajon bízhatok benne? Ezek és ezekhez hasonló kérdések merülnek fel bennem, mikor elkezdek megismerni egy embert. Mikor meglátok valakit, mindegy hogy ismerem-e vagy nem, elfog az az érzés, hogy lenéz engem, vagy nem vagyok neki szimpi. Csupán azért mert magamhoz is így állok. És mikor először hozzám szól, megijedek, hogy vajon csak udvariasságból teszi, vagy tényleg meg akar ismerni. Félek, hogy majd elítélnek, vagy elárulnak. Mert az emberek többsége ilyen. Találnak valaki mást és téged már el is felejtenek. Ritka és értékes az, aki nem. Ha találnék egy ilyen embert, azt mindennél jobban becsülném. Mert igazi. Mert kitart mások mellett, akármi legyen. És ha megtalálnám, én is így tennék vele, mert tudom, hogy nem lenne hiába. És annyiszor hittem már, hogy rátaláltam... Annyiszor bíztam meg emberekben... Annyiszor siettem a segítségükre... Annyiszor... De nem kaptam vissza semmit. Csak megköszönték és továbbléptek, engem eldobva. Vajon létezik valaki aki rajtam is segítene? Mert az jól esne. Csak egyszer... Csak egyszer valaki érdeklődne felőlem. Aki nem csak fizikailag, de lelkileg is mellettem van. És a nap... A nap csak sütött tovább. Átölelt sugaraival és éreztem a melegét. De belül mégis fáztam, mert tudtam ez nem segít rajtam. Csak álltat a szépségével és a melegségével. Ő is hazudik... Ő is...