Két ékezet

kettő

   ÉLEK. Élek, mert...na igen...az a baj, hogy kezdem elveszíteni életem létezésének fonalát. Nem érzem, úgy, hogy élnem kéne. 

   Fájt a fejem. De kivételesen nem a hangoktól. Nagyobb lendülettel, mint kellett volna megérintettem a homlokomat, és éreztem, ahogy egy enyhe fájdalom nyilall bele az előbb érintett területbe. Kisebb puklit éreztem fejemen és egy kis vart is, pont a tetején.

Körül néztem, és rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg belealudtam a sírásba, és közben jó pár óra eltelhetett, ezt a lassan sötétbe átforduló erdőből és a nap utolsó sugarainak átszövődéséből vontam le. Akkor ébredtem rá csak igazán, hogy keresnek egy ideje, amikor a lombos, nyári bozótok közül kiléptem a birtoknak arra a részére, ahol már lehet látni a tavat, az árvaházat, és hirtelen azt pillantottam meg, hogy egy csomó tanár össze-vissza futkározik az egész belátható részen. Mikor belefutottam a kémia tanárnőbe komoly leszúrást kaptam, miszerint, hogy képzelem, hogy csak úgy elmegyek az erdőbe és mindezek felett nem érek vissza vacsorára, sőt takarodóra sem.

Értesítette a többi felügyelőt, tanárt és segítőt, hogy a "probléma" (azaz én) megoldva, megtalálták a lányt.

Egy erős kar fonódott a felkaromra és komplett feszültség hullám futott végig az egész hátamon, megint átjött az érzelem és a vádlim is teljesen lezsibbadt. Tényleg régóta kereshetnek, ha ennyire elfáradt az alapjában elég fiatal korai harmincas éveiben járó és sportos tanárnőm. Nem csak engem kellett keresnie, a macskája is elszökött, beszorult egy kissé elhanyagolt ház pincéjébe a karmája miatt. De ezt is csak a kéz miatt tudtam, ami még mindig körbefogta a kezemet, vissza az kikövezett úton.

Egyenesen az igazgatóságra mentünk, ahol már a folyosón éreztem a büntetésem előszelét. A könyvemet még mindig a mellkasomhoz szorítva néha a saját lábamban megbotolva de követtem az utamat, amit ehhez az életemhez kaptam. Beléptünk az ajtón és megcsapott az a tömör szigorúság érzete. Az egész szoba teljesen szögletesen volt berendezve, semmi hiba sehol, a teljes keretesség.

- Háblár kisasszony-felszisszentem, ha itt tudják a neved a tanárok, főképp az igazgató, akkor bajban vagy- megtenné, hogy elmondaná mit gondolt, amikor elszökött az erdőbe?- folytatta mondókáját nyugalmat éreztető, szigorú hangjával, amiben azért bujkált egy kis aggodalom, persze nem miattam, hanem ha valami történt volna velem, és az kitudódik teljesen elveszti a hírét az egész nagy múltú intézmény.

-Igazgatónő, ha tudná...Amúgy nem is szöktem el!- borultam ki, de gyorsan újra fogalmaztam az itteni szabályokhoz illesztve a magyarázatomat látva az arckifejezését- azaz, úgy értettem nagyon megbántam a kihágásomat, elnézést kérek, és elfogadom a rám kirótt büntetést- fejeztem be a szinte már betanult szöveget. Van egy kisebb múltam az irodájában, enyhébb vagy nem annyira kicsi kihágások, mint például amikor elaludtam a könyvtárban a földön a polcok mellett, és ahogy aludtam, neki dőltem az egyiknek, felborult az összes, akárcsak egy dominó sorozat. Egy hónapig kellett minden nap három órát a könyvtárban segédkeznem, hétvégénként pedig délelőtt kettő és délután három órát. Máskor meg elkaptak egy szoba ellenőrzésen, miszerint felfordulás van a szobámban. Hát ebben mondjuk tényleg igazuk volt, mert az ajtót is csak egy nagyobb lökéssel lehetett kinyitni, a falakon mindenfelé rajzok tollal, festékkel és minden egyéb más technikával, amit el tudtam csenni a nagyon jól felszerelt rajzszertárból és mindenhol papírok emberekkel. Simán elmentem volna egy pszichopata őrültnek, aki képeket gyűjt mindenkiről, pedig csak rendszeresen unatkozom órákon.

-Reméltem is, hogy elfogadja-nézett rám felemelt hanggal a megtestesült kegyetlenség- még mindig nem értem, hogy, hogy gondolta ezt!-folytatta már üvöltve-mit mondanék magáról bárkinek, ha mondjuk adoptálni akarná magát? Remélem tudja, hogy nem sok jót tudnék, még erőltetve sem! De ne is reménykedjen, hogy fogok mondani bárkinek is. Nem fog innen elkerülni csak, ha betöltötte a huszonegyet!-kiabált a kémia tanár előtt, akin éreztem, hogy nagyon feszélyezve és szorongva érzi magát főnöke előtt. -A büntetésére holnapig várjon, és hát eltűnt, a vacsorát felejtse el, lekéste. Ami biztos, hogy legalább két hétig minden délutáni programtól el van tiltva, az órái után, amiket szintén megnövelek hárommal, egyből menjen a szobájába, az ebédjét a szobájában kell elfogyasztania egyedül és vacsoráig sehova nem mehet. A többi részletet, amin még gondolkodnom kell, holnap kapja meg, hogy a kihágása nagyságával egyenesen arányos legyen.

Csak néztem rá, az arcomon ügyesen elrejtettem minden  érzelmemet, ami örömöt okozhatott volna ennek a banyának, és megkérdeztem- Távozhatok?-és felvettem a 'nemérdekelsz' arckifejezésemet.

-Menjen, nem is akarom látni! És törölje le ezt az undorítóan szemtelen mosolyt a fejéről!-ripakodott rám- Levendula tanárnő kérem kísérje vissza a hölgyet a szobájába. Csak, hogy ne essék félreértés a 230-as szoba az övé- váltott hangnemet, és "mosolygott" a megszeppent, fiatal kémia tanárnőre. Az óráin mindig meg van a fegyelem, hisz tudja tartani a rendet a szigorával, amit édesapja katonai stílusa miatt tanult, de most érezhető volt rajta, legszívesebben már itt se lenne. De az is lehet, hogy csak én éreztem így, 'nyitottságom' miatt. 

-Viszontlátásra!- szólt kissé halkan és akadozósan míg én egy határozott köszönéssel kiléptem a magas, barna ajtón. 

Halkan sétáltunk egymás mellett, de megcsapott a feszültsége szegény tanárnőmnek. Olyan fiatal, és mégis ide jutott, ehhez a szörnyeteghez, ebbe az intézménybe tanítani, és, mint mindenkinek neki is vannak problémái, például, hogy a barátja megcsalta az elvileges legjobb barátnőjével, nem először, és most végre szakítottak, de teljesen ki van akadva és össze van törve, a macskája Szezámmag meg csak a hab a cseresznyével a torta tetején. És ezt mind azért tudtam meg, mert véletlenül a léptetés közben hozzá ért a keze az enyémhez. Ilyenkor egy kisebb hullám fut át mindkettőnkön, ami hasonlít ahhoz, amikor a lufit hozzá dörzsölöd a fejedhez és utána valaki hozzá ér, de ez egy kellemes, mégis szívbe markoló rázkódás. Egy érzelmi hullám egyszerűen. 

Mostanra már persze megtanultam, hogy nem szabad erről az egészről beszéljek senkinek, vagy válaszolnom a fejben latolgatott kérdéseikre, mondani nekik, nagyon sajnálom, ami velük történt, mert hát ezt nem tudhatom amúgy. Kiskoromban emiatt pszichológushoz kellett járnom, ahonnan egyből a pszichiáterhez mentem, aki meg folyton telenyomott mindenféle cseppekkel és bogyókkal. Egy időre enyhültek a hangok, és ez rámutatott: nem szabad beszélnem ezekről, úgysem értenék. Így egy kis idő múlva megkaptam a diagnózist: normális vagyok és közösségbe mehetek évenkénti kontrollal, avagy panasz esetén újabb látogatással. De nem voltam normális, és a közösségbe se szerettem menni, soha nem jöttem ki a korombelikkel, mindig magamba fordult voltam, rajzokkal vettem magamat körbe és a többi gyerek is került. De nem bántam, nem akartam még több hangot, így is sok volt. Túl sok. Most is az, nem, hogy egy négy éves kisgyereknek.

-Megérkeztünk, próbáljon meg nem valami új dologba belekeveredni!- pirított rám Levendula tanárnő, de láttam a szemében egy kis sajnálatot is.

-Próbálkozom tanárnő, viszlát-köszöntem el egy gyér kis féloldalas 'hagyjon már mindenki békén' mosollyal, és beléptem az egyen szobámba, ahol csak én voltam az úr. Hirtelen hallom, hogy kattan a zár az ajtóban, ezt azért nem gondoltam volna. Ilyenkor a legtöbb ember szabadulni akar, de csak azért, mert egy kis hangocska azt érezteti veled, hogy ellen kell tenned a hatásnak, amit rád erőltetnek, de ilyenkor kell ráébresztened magad: biztos ki akarsz jutni? Minek? Nem jó neked itt? És akkor jössz rá, hogy dehogy akarsz te kijutni, tökéletesen jól érzed magadat itt, és soha nem akarsz innen kijönni. Levágódtam az ágyamba és a könyvemet kinyitva a fejemre raktam. Sok a hang. Túl sok, nagyon fájt a fejem. Felültem és kihúztam egy fiókot a ruhásszekrényemben, és az összegyűrt holmik alól kivettem egy pici dobozkát. Felnyitottam és kivettem egy Algopyrin levelet. Bevettem a kis kerek gyógyszert, amitől mindig halkulnak a hangok és minden sokkal elviselhetőbb. 

Hiszen mindenki vágyik valamire. Hallom, ahogy a távolodó Levendula tanárnő végre egy normális kapcsolatot szeretne egy normális férfivel, aki megbecsüli és tényleg szereti, és a cicája is komoly stressz forrás az életének ebben a szakaszában. A 304-es szoba lakója teljesen ki van fáradva a biosz óra után, és a többi hang már elmosódik.

Én meg csak arra vágytam, hogy hasson a gyógyszer és egyedül lehessek a fejemben...