Hajnali Emlék

„Az emlékeket, sajnos, nem lehet 

átadni senkinek örökségül." 

(Szabó Magda)

Odakint már világosodott az ég alja, amikor a fölöttem lévő sorban, még mindig akadt olyan szerencsétlen, aki az álmait kergette. A falon túl egymást követték a vicsorgó szélcsapások, és ezek a zajok az ébrenlét közelében, szinte már eggyé olvadtak a nyomasztó sírás neszével. A mellettem lévő is magánál volt, az oldalára fordulva bámulta a balján fekvő kopasz fejet, és olykor hallottam, ahogy egy-egy részletet elszavalt a Bibliából.

Az éjszakák egyre hűvösebbé váltak, és amit adtak tüzelőt, az épp csak arra volt elég, hogy felmelegítse a kemence oldalát. A takaró melegét kerestem, és a kezem már a hátam mögött matatott, amikor rájöttem, hogy nincs is mire lelnem. Egy hónapja minden éjjel megtörtént velem, mégsem tudtam megfeledkezni a hiányáról, hiszen mindig eszembe jutott, ahányszor csak vacogva összébb húztam magam. Távol voltam a biztonságos, otthoni környezettől, a kisszobától a kandallóval a közepén, ami mellett nem kellett volna félnem a tél fagyos szelétől.

A barakk ébredezett, és egy olyan álomból próbált magához térni, amiből úgy tűnt, sohasem fognak minket felébreszteni. A fiatal lány fáradt és rekedtes sírása ismét a fülemig hatolt, és eszembe juttatta az én első napomat. Két nőt és egy férfit kellett levetkőztetnem, majd kiválogatnom a holmijukat. Néhány pillanattal azután, hogy a tábor földjére léptem, egy golyó száguldott át a koponyájukon. Agyvelő és vér szállt szerte a levegőben, a mócsingok pedig betakarták a blúzomat és az arcomat. A lelkemmel éreztem annak a fájdalmát, amikor a megszáradt vér alatt megfeszült a bőröm, és amikor azt hittem, hogy én is megkapom a tarkólövést, a rendszer másképp határozott - úgy vélte, túl hasznos vagyok ahhoz, hogy azonnal megkegyelmezzenek a halállal.

Nehéz volt számon tartani a napok múlását, így minden este addig húztam a körmöm a felettem lévő deszkán, amíg végre meglátszott a strigula helye. Hiába volt a tegnapi a harminckettedik, még most is tisztán emlékszem arra, amikor rajtunk ütöttek a polgári lakásunkban. Kedd volt, a piac napja.

Sokan gyűltünk össze azon a reggelen. Eljöttek a nagyszüleim, a vidéki rokonság, a frissen házasodott bátyám, és még néhány aggódó lakó a házból, akik segítségre vártak. Az apám egyszerű férfiszabóként dolgozott, az emberek mégis felnéztek rá a józan gondolatai végett, és csak az ő szájából hitték el, hogy nincs mitől tartaniuk, amíg ő életben van. Akkor már hallani lehetett a letartóztatásokról, az utcán pedig reszketve suttogtak arról, hogy a zsidó családokat vonatra teszik.

Az édesapám - aki zsidó nőt vett feleségül - szívén viselte a családok sorsát. Emlékszem, az utolsó napokban is átvirrasztotta az éjszakát, és hamis iratokat körmölt, hogy az emberek elmenekülhessenek. Nem kellett volna, ő mégis viselte a sárga csillagot és ez a kiállás, sokkal súlyosabb bűnnek számított, mint a koszos származási vonal. Egy éjjel történt, hogy katonák lőtték szét az ajtónkat, bemasíroztak, és a saját ágyában, a beteg édesanyám szeme láttára verték meg, ezzel is figyelmeztetve őt. Nem hátrált meg, sőt még itt, a táborban sem. Mielőtt felakasztották volna, a szótlan tömegen tartotta a tekintetét, a szemeivel engem keresett. Ne féljetek - kiáltotta és kirúgták a ládát a lába alól.

Amikor ránk törték az ajtót, a legközelebbi embereket a szemem láttára lőtték le, és amikor libasorban vezetve végigvonultak velünk a vonatállomásig, az öt éves unokaöcsémet azért lőttek mellettem hátba, mert megbotlott a csatornafedőben. Az első éjszakán, amit itt töltöttem a táborban, a számos idegen és szintén elszakított nő közt értettem csak meg, hogy mennyire közeli a pusztulás. Felrejlik a nyirkos deszkákból áradó bűzben, a vonatok kürtjében, a puskaropogások zajában és a mellettünk lévő tekintetében.

Az első éjjel a legkegyetlenebb. A sötétben nem lehet elmenekülni az emlékek elől és újra éltem mindazt, ami velünk történt. Soha nem fogom elfelejteni, még a halálom után sem, ahogy ránk zárták a vagon ajtaját, azt az éhséget és szomjúságot, amíg egy napon át egymásnak préselődve nyomorogtunk, miközben a végállomás felé zakatolt velünk a vonat. A táborba érkezésem után feltépték az ajtót, lerántottak a sínek melletti kavicságyra, és a szemem láttára végeztek a családom egy részével. A vérük az arcomon csordogált, amíg a hátamhoz szorított puskacső nyomosára levetkőztettem őket, s végül a szeretteim egy utánfutón végezték a többi ismeretlen hulla tetemén. Miután a látvány és szag keveredett a gyomromban, előre roskadtam és hányni kezdtem. Az egyik katona rám kiáltott, amiért bekoszoltam a csizmáját, és akkorát vert rám a fegyverével, hogy elzuhantam.

Az első néhány napban, még tudtam, hogy kik azok a rokonaim, akik életben voltak. Reggelente névsorolvasást tartottak, de aztán az egyenruhával a sorszámunkat is megkaptuk, és már léteztek többé a nevek. Az enyém a 703-as szám. Nem voltam már többé Inke, se frissen diplomázott tanárnő. A 703-as rabbá tettek, és ezzel elvették az emberi mivoltomat.

Két barakk csoportja sohasem keveredhetett, kivéve akkor, ha munkaszolgálatra osztottak be minket. Engem a mosodába vezényeltek a legtöbb nővel egyetemben, ahol női őrök felügyeltek ránk. Már hat napja voltam a táborban, amikor megpillantottam őket, és azt reméltem, hogy könyörületes, érző lelkek, akik csak kényszerből szolgálnak egy ilyen országot. Hamar megtanították velem, hogy remélni már nem elég az életben.

A női őrök kegyetlenek, és férfiakat megszégyenítő tekintély övezi őket. Sok esetben, még azt sem mondják el, hogy mi a feladatunk, helyette fogják a botot és ránk sóznak vele. Kizárólag németül szólalnak meg, így a lengyel, a magyar vagy az angol rabok egyáltalán nem értenek semmit, és amikor valaki fordítani mer nekik, azt megpofozzák. Odalent az ablaktalan, borús mosodában más törvények éltek. A kinti munkák során bármikor lelőhették az embert, ha valami gyanús mozdulatot tett, mégis inkább vállaltam volna azt, mintsem azt a helyet, ahol jobban féltünk a megtorlástól, mint magától a haláltól.

Naponta annyi ruhadarab jutott ránk, hogy már nem gondolhattunk arra a vér láttán, miszerint a még ki nem hűlt kiskabát viselője, egy újabb áldozata volt annak a rendszernek. Annak, ahol a külföldiek lassan munkaképtelenné váltak a sok verés miatt, és természetes folyamattá nőtte ki magát, ha a nap végén kevesebben tértünk vissza a barakkba.

A fölöttem lévő átsírta az ékszakát, és ez olyasmi volt, amin mindannyian átestünk. A könnyek tették valóságossá a helyet, s nem is volt más tulajdonunk, amit magunkkal hozhattunk volna. Csupán a ragadós nedvesség emlékeztetett az egykori életünkre, ám eljön annak az ideje, amikor már képtelenek leszünk több könnyet ejteni, és ez azt fogja jelenti, hogy elhagyott minket a remény.

Remény nélkül pedig minden tett, napszak, érzelem és fájdalom elmosódik, és kizárólag egy döntéssel rendelkezünk: azzal a nappal, amikor kilépünk a sorból, rámosolygunk egy utolsót a hibás rendszerre, és nyugvón lehunyjuk a pillánk, ahogy eldörren a mindent megváltoztató lövés.