[SZÜNETEL] Nobody ~ TMR hungarian fanfiction

Two

Kipattant a szemem. Felültem és körbenéztem. Mindenki aludt még. Korán reggel lehetett, mert egy picit csípős volt az idő, és épp hogy derengett. Halkan kikászálódtam a függőágyamból és kiléptem az ajtón. Csak páran mászkáltak kint, köztük felismertem a futárokat. Biztos készülődnek. Egy darabig csak császkáltam kint, aztán a konyha felé vettem az irányt.
Serpenyő a pultnál ült és nagyban körmölt valamit.
- Jó reggelt. Segíthetek valamiben?
- Hát te, zöldfül? Mi járataban ilyenkor?
- Natasha. És felébtedtem aztán nem tudtam visszaaludni.
- Hát, lenne itt munka. - pillantott rám.
- Mit csinálsz? - közelebb sétáltam a pulthoz.
- Listát írok.
- Jó, de milyen listát? - értetlenkedtem.
Serpenyő fátadtan sóhajtott egyet és elkezdett magyarázni.
- Minden héten jön új szállítmány. Egy listát írunk, hogy mire van szükségünk, azt beledobjuk a Dobozba, mikor lemegy és ha úgy ítélik, a következőhöz azokat is hozzácsapják.
- Aha.
Kösz hogy elmondtad. Akkor, miben tudnék segédkezni?
- Rántotta lesz baconnel, szóval süsd a tojást.
Elmagyarázta, hogy mit hol találok, aztán nekifogtunk. Úgy másfél óráig dolgoztunk, aztán elkezdett ébredezni a Tisztás. A futárok bejöttek, Serpenyő pedig szó nélkül eléjük rakott egy-egy tányér rántottát. Gyorsan betolták, utána elmentek. Hamarosan kinyíltak a kapuk, a srácok elindultak. Némán, aggódva néztem utánuk. A többiek lassan összegyűltek a tegnap esti tűz maradványai körül.
- Nati, kezdjük el kiosztani. - utasított Serpenyő. Egyszerre 4 tányert tudtam vinni, és voltunk vagy negyvenen.
Elsőnek Alby kezébe adtam tányért, utána Newtéba, amit mosolyogva meg is köszönt.
Szépen sorban végighaladtunk mindenkin, utoljára pedig mi is felkaptunk egy adagot.
Megkerestem Newtot és letelepedtem mellé.
- Hogy aludtál, Nat? - kérdeze kedvesen.
- Jól, de nem túl sokáig. - vontam meg a vállamat - Reggel, még a kapuk nyílása előtt felébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Kint bóklásztam egy kicsit, utána benéztem Serpenyőhöz, hátha van valami, amivel leköthetem magam.
- Amúgy nagyon finom lett. Te melyik részét csináltad?
- A tojást.
- Tényleg nagyon finom, isteni! - szólt közbe Chuck.
- Köszi srácok... - pirultam el.
- Mi lesz a körbevezetéssel? - kérdeztem.
- Alby feladta, azt mondta majd mi elmondunk neked mindent. Na akkor, itt mindenki dolgozik valamit. Az újaknál az szokott lenni, hogy mindenkinél dolgozik egy keveset, és ahol jól teljesít, illetve az elöljáró elfogadja, oda kerül. Ma Serpenyőhöz akartunk beosztani, de úgy látszik, már ledolgoztad. Vannak még a kóroncok, az építők, a nyesők, az ekések es a zsákolók.
- Aha, ok. Délutánra hova leszek beosztva?
- Hát, Albyékkal megbeszéltünk pár dolgot, például, hogy építő és zsákoló biztosan nem leszel, ezért nem is próbálod ki.
- Jó, de hová leszek beosztva? - türelmetlenkedtem.
- A nyesőkhöz, Winston az elöljárójuk.
Rusnya egy munka. - húzta el a száját Newt.

~~~

- Igazad volt, tényleg undorító - nyöszörögtem hányingerrel küszködve a nap végén.
- Vacsorához Serpenyő visszakért. Azt mondta nagy segítség voltál, szívesen befogadna.
- Nem hiszem hogy most van gyomrom a vacsorakészítéshez, de ott leszek. Viszont előtte még elmegyek Jeffékhez, hátha van valamijük hányingerre.
- Sok szerencsét - intet Newt, aztán elindult, én pedig a "kórház" felé vettem az irányt.
- Hahó, srácok?
- Igen?! - kiáltott vissza egy hang - Bújj be!
Beléptem a kunyhóba. A hang gazdája, evy sötét bőrű fiu épp a kezét törölgette egy rongyba.
- Szia Natasha! Clint vagyok, mit szeretnél?
- Szia, van valamid hányingerre? Kicsit betett a nyesőmunka, viszont Serpenyő megkért, hogy segítsek neki, és nem igazán kéne odarókáznom... - adtam elő a problémámat.
- Persze, van, mindjárt adom. - mondta, azzal elkezdett kotorászni egy szekrényben, végül felém dobott egy papírdobozt, amit elkaptam.
- Abból egyet. Tessék, itt a víz - adott a kezembe egy poharat. Bekaptam a bogyót és egy korty viz kiséretével lenyeltem. A maradék vizet is megittam, aztan visszaadtam a poharat Clintnek.
- Köszönöm szépen, Clint.
- Szivesen - vigyorgott rám.
Intettem egyet búcsúzóul, aztán egyenesen Serpenyőhöz mentem.
- Newt mondta, hogy kerestél.
- Igen. Segítesz?
- Természetesen. - löktem el magamat az ajtófélfától, aminek eddig támaszkodtam.
- Mit készítünk?
- Egyszerűt. Rizs és hús - válaszolta.
- Jó. Csinálhatom a rizst?
- Persze.
Felraktam melegedni a vizet, addig elővettem a rizst és fölbontottam a tasakot. Jó sok kell majd, rengetegen vagyunk, ráadásul a csapat kilencvenkilenc százaléka kamaszfiú, akik iszonyatos mennyiséget tudnak megenni.
Amíg főtt az egyik adag, besgítettem Serpenyőnek.
Megelégeltem a néma csendet.
- Te hanyadik voltál, Serpenyő?
- A nyolcadik - mondta halkan.
Próbáltam több beszédet kicsikarni belőle, de nem válaszolt, hacsak nem konyhával és főzéssel kapcsolatos dolog volt.
Úgy egy óra múlva befejeztük, összetrombitáltunk mindenkit, kiosztottuk a kaját, és végül magunk is leültünk enni.
Ismét Newthoz ültem, beszélgettünk egy keveset, aztán megjelent Minho.
- Na, eddig hogy tetszik a Tisztás, Natasha?- érdeklődött Minho.
- Eddig tetszik, de az tutifix, hogy Nyeső nem leszek - ráztam a fejem. Minho felnevetett.
- Meg tudlak érteni.
- Tényleg, Newt, holnap hová kerülök? - fordultam a fiú felé.
- Egész nap Jefféknél, holnapután reggel nálam leszel, mint ekés, délután megint a kóroncoknál, illetve az étkezéseknél Serpenyőnél. - darálta le.
- Huh, hát az jó sűrű - csészealj méretű szemekkel meredtem Newtra.
- Tudom, nem kímélünk. Tényleg, csak most jut eszembe! A srácok a Dobozban találtak egy ládát, amire a "lányok" szót festették, szóval nem nyitottuk ki. Gyere, megmutatom, a raktárban van - a szőke fiú fölállt, és elindult, így aztán én is követtem a példáját. Odaértünk egy nagy, magas raktárszerű tákolmányhoz. Newt bement, és két perc múlva egy közepes méretű faládával tért vissza. Óvatosan, résnyire kinyitottam, aztán teljesen felhajtottam a fedelét. Mindenféle rajcucc volt benne, de a láda közepénél egy kemény, vastag kartonlapot tapintottam ki. Vigyázva kipakoltam a rajzezközöket, és kiügyeskedtem a kartont. Egy nagyobb és egy kisebb zsákocska volt a lap alatt.
Találomra felvettem az egyiket, ami a kisebbik volt, és picit széthúztam a száját.
Azonnal, paradicsomvörös fejjel visszazártam.
- Mi volt benne? - kíváncsiskodott Newt.
- Semmi, semmi - ráztam a fejemet - nem akarod azt te tudni.
Mindenféle női dolog volt benne, tamponok, illetve egy gyógyszeres dobozt.
A nagyobbik zsákban ruhák voltak. Kényelmesnek tűnő sportmelltartók, fehérneműk, illetve  hat póló és három, laza, bő nadrág.
- Nat?
- Ööö..  ezek ruhák. Nekem.
- Jó, de miért kaptad a rajzfelszerelést?
- Nem tudom - ráztam a fejem. Valami azt súgja, fontos lesz a rajzolás - a ládát bevihetem az ágyamhoz?
- Persze, segítek! - felkapta a dobozt és elindult vele.
- Na add azt ide! Nem lehet olyan nehéz, elbírom! Newt! - siettem utána.
A fiú megrázta a fejét és ment tovább. Többszöri felszólításra sem adta vissza, végül beálltam elé, hogy ne tudjon továbbmenni és kirántotram a dobozt a kezéből.
- Newt, tudom hogy segíteni akarsz, de tényleg nem nehéz. Elbírom. Köszönöm, hogy elhoztad idáig, de tényleg nem kellett volna - mondtam neki. Egy éles, rekedt vísítás hasitott a viszonylagos csendbe. Megrándultam, a doboz kiesett a kezemből. Egy nagy, félig robot, félig pókszerű nyálkás lény képe ugrott be.
Megtántorodtam és elestem. A szívem hevesen vert. Valami megváltozott bennem. Szinte öntudatlanul nyúltam a dobozért, vettem ki belőle papírlapot és ceruzát. Elkezdtem rajzolni. A tér és az idő összefolyt, csak a lap számított. Tompán hallottam, hogy valali szólongat, de én továbbra is rajzoltam. Nem tudom meddig voltam úgy. Megrándultam, a ceruza kiesetz kezemből és fölpattantam. Riadtan cikázott a tekintetem a földre hullott lap és az aggódó pillantású Newt között.
- Nat? Jól vagy? - kérdezgetett - Mi volt ez?
- É-en nem t-tudom... - lehajoltam a lapért.  Az a pókszerű  valami volt rajta, ami bevillant. Valami égetett belülről. Meg kell mutatnom... Minhónak. Igen, neki.
- Newt! Merre találom Minhót? Meg kell mutatnom neki. Muszáj! - görcsösen megragadtam Newt vállát. Elég zakkantnak nézhettem ki a kócos, szanaszét álló hajjammal, a karkikás szemeimmel és a beesett, sápadt arcommal.  A fiú az alkaromra fektette a tenyerét.
- Nyugi, Nat. Szerintem a Terképszobában van, gyere, megkeressük. Elengeded a vállamat? - nyugtatott.
- Bocsi... - motyogtam halkan. Ellazítottam az ujjaimat és hagytam visszaesni a karjaimat magam mellé.
- Semmi baj, Natasha - mosolygott rám.
Úgy szorítottam a mellkasomhoz a lapot, mintha az életem függne tőle.

Sziasztok! Nagyonszépenköszönöm azt a 40 megtekintést és a szavazatot + kommentet scorchtrialsfan-nak!  :)

Pussz: Melody