Halkan kattant a zár, és az ajtó mögül egy sötét alak lépett ki.
Egyedül volt, ezt fürge, homályba burkolózott szemei elégedetten nyugtázták. Minden úgy ment, ahogy tervezte.
Barna tincsei lengtek fekete kabátja körül, bakancsa visszhangot vert a kihalt folyosón. Jóval később érkezett, minthogy becsöngettek, de nem szándékozott bemenni órára. Többé nem.
Keserű mosolya mögött ott volt minden emléke, amelyet átitatott először a magány, és a félelem, később a összetartás, a hit, a kitartás. Minden nap hálát mondott. De csontos ujjai most mégis fegyvert szorongattak, de meg nem remegtek.
Lassan odasétált osztálytermének ajtajához, és egy kellemes kattanással kinyitotta. Nem lépett be, a küszöbön nézett szembe a szélbeszakított tanárnővel.
-Destiny! „Késtél" – tette volna hozzá, de a lány a szeme közé mutatott a fegyverével, és egy másodpercnyi habozás nélkül kieresztette a golyót.
Ő volt a kedvenc tanárnője. Jó keresztény volt, a hite rendületlen maradt jóban, és rosszban. Sajnos azonban, a hölgynek inkább keserves élet jutott, valahogy elkerülte a mindenható könyörülete. Destiny segített neki. Megszabadította a kínszenvedéstől, amelyet ebben a szerencsétlen világban kellett elszenvednie. Mindörökre.
A teremben lévő diákok halk sikítással, vagy rémült némaságban kerestek fedezéket, bebújtak a padok alá, vagy szekrények mögé – mintha számított volna bármit is. Destiny – vagy ahogy a csoportban hívták, Grace – ráérősen becsukta maga mögött az ajtót, és az első padhoz ballagott. Chantal kuporgott alatta, egész testében remegett, a könnyei reszketegen gördültek le halálra fagyott arcán. Ahogy Grace leguggolt, és közel hajolt, még a szívverését is meghallotta. A lány arca, régi barátjával ellentétben, teljesen merev volt, ezúttal nyoma sem volt rajta a keserédes mosolynak. A másodperc töredéke alatt végigfutottak agyán Chantalhoz köthető emlékei, hogy milyen lelkes volt kezdetekkor, aztán szépen lassan megrendült, és gyáván feladta. Kilépett a csoportból, mikor végre eljött az idő, hogy beteljesítsék ígéretüket, és a többiek a könnyebb utat választva követték őt. Grace volt barátja fejéhez emelte a fegyvert.
-Nem érdemled meg a halált. De Isten megbocsájt a rossz útra tévedteknek. És én is ezt teszem. – A fogai közt szűrte a szavakat, sziszegett, mint egy kígyó. Gyűlölte Chantalt. De a tervének nem állhatott útjába.
Így kieresztette a második golyót is. A teremben valaki felzokogott. Grace felállt, és a terem másik végében kuporgó lányhoz fordult. A sarokban ült, összehúzta magát, saját testével védelmet húzva maga köré. Claude túlságosan gyenge volt egy ilyen feladathoz.
A kezdetekkor mind gyengék voltak, megrendült fiatalok, akiket bántottak, akiknek csalódást okoztak, akikben nem hittek. Csakis az istenben való hitük tartotta össze őket. De Claude soha nem volt keresztény. Ő csak tartozni akart valahova, és úgy érezte, Grace, és barátai köreiben fontos szerepet tölthet be. Szorgalmas volt, de nem elég erős. Egyből követte Chantalt.
Grace nem szólt hozzá semmit. Szemében ott volt a megbocsájtás, végig az alatt az idő alatt, hogy újra felemelte a pisztolyt, és harmadszorra sütötte el. Nagyon jól célzott.
Tekintetével újabb lányt emelt ki.
-Dakota! – Szólt oda megnyugtató hangon, aki erre elmosolyodva odafutott hozzá. Mostanra ő maradt meg Grace-nek.
Csak benne bízott annyira, hogy elmondja legféltettebb titkát- hogy miért is olyan szomorú a múltja, hogy miért vergődik még mindig éjszakánként, rémálmoktól gyötörve, hogy miért van ott minden mosolya mögött a bánat. Egyedül neki súgta meg, sírástól remegve, hozzábújva, hogy a szülei sátánista szekták tagjai voltak, és hogy ennek a megszállott imádatnak a lányuk áldozata lett. Azóta börtönben sínylődnek, megkeserülve minden bűnüket, és bár Grace sebei látszólag begyógyultak, nem felejtett, és nem bocsájtott, még ha Isten erre is tanította.
A két lány kilépett az osztályteremből, bár Grace visszafordult, egy utolsó mondat kíséretében:
-Hívjátok a rendőröket!
Aztán kocogva elindultak következő úti céljukig. ont időben lépett ki Haze egy baloldali teremből, remegve, de uralkodva feltörni készülő zokogásán. Amint a fegyverre siklott a tekintete, összerázkódott, mintha a hideg csapta volna meg, és a falnak dőlve összegörnyedt. Nem bírt vezetője szemébe nézni.
-Nem tehetjük – Az arcát fogta, még mindig vissza tudta gyűrni feltörni készülő könnyeit – nem ölhetjük meg őket.
Haze mindig bizonytalan volt. Bár kitartott Grace tanításai mellett, soha nem volt biztos, örökké két véglet között csapongott.
Grace, mosolyogva, akár egy angyal, mellé lépett, és alig hallhatóan kibiztosította a pisztolyt.
-Haze. Könnyítek a terheden. – Ahogy a lány felpislogott a fegyverre, az összes feltörni készülő könnyét kiengedte, de csak egy pillanatig zokoghatott, mert halk sírását félbeszakította a halál.
Ketten maradtak. De talán mindig csak ennyien voltak. Halkan az üres ebédlőbe kocogtak, ami az iskola egyig legtávolabbi pontjába esett, és épphogy megálltak, hogy kifújják magukat, meghallották a rendőrautók szirénáját. Eljött az idő. Dakota elővette a saját fegyverét, amit Grace-szel együtt egy ismerősüktől szereztek, és egy ölelés után egymással szembe álltak, és egymás fejéhez szegezték a pisztolyt. Talán soha nem néztek ilyen hosszan egymás szemébe. Egyszerre kezdtek számolni visszafelé, tökéletes összhangban eltöltve utolsó másodperceiket.
-Kettő – Motyogták, közben szemük sem rebbent.
Dakota megremegett. Lesütve a szemét, leengedte a fegyvert, és leguggolt. A lehető legkisebbre húzta össze magát.
-Túl nagy a teher – rebegte alig hallhatóan, a fegyverét a padlóra ejtve.
Grace mellé telepedett, és átkarolta barátnőjét. Talán tényleg túl nagy a teher? Előfordulhat, hogy egyedül Destiny volt a kiválasztott? Ekkorát nem tévedhetett. Mindennek így kellett történnie. És végleg teljesíteni akarta a próbát. Ujját Dakota álla alá illesztve, felemelte az arcát, hogy a szemébe nézhessen. Még mindig mosolygott.
-Ave atque vale – mondta, szinte dicsőségesen, és ezzel örökre elaltatta barátnőjét.
Grace soha nem gondolta, hogy tévedhetett azzal, hogy a túlvilágra segítette a szeretteit. Csak segített nekik. A neve is bizonyította a tetteit. Ő nem „végzet" volt. Ő maga volt a „kegyelem". És végleg magának is kegyelmezett. Elbúcsúzott a szenvedésektől. Örökre.
