Bukott Angyal

1. Fejezet

A padlón ültem mint mindig, hátamat a vaságy keretnek támasztva. Fáztam. De a csönd és a gyér világítás miatti félhomály mégis megnyugvással töltött el. Lehet, hogy azért mert már elfogadtam a sorsom, hogy mindennek így kell lennie. Az én hibám volt, hogy rengetegen lelepleződtek és csomó olyan dolog történt aminek nem lett volna szabad. Én is csapdába estem. De kezdtem elfogadni, hogy ez a büntetésem. Talán még a bűntudattal is könnyebb így élni, amiért nem vált be a tervem. Bár ez nem igazán nevezhető életnek. Határozottan nem. Egy hideg, szoba szerű cellában ültem. Nem volt semmilyen személyes holmim. Csak egy ágy volt bent, semmi más. Hiába volt lámpa alig lehetett látni és a fal is omladozott. Volt, ahol a téglák között hiányzott a malter, ezért még a huzat is nehezített kicsit az életemen, nem csak a hideg. A külvilágtól egy nagy vasajtó választott el. Vagyis inkább visszatartotta az épületben lévő embereket. Ahogy egy picit megmozdultam, megéreztem mennyire fáj ebben a pozícióban a hátam és lassan felálltam. Kinyújtóztam, majd az ágyra pillantottam, hogy leüljek-e, mikor meghallottam a már megszokott fülsiketítő nyikorgást az ajtó felől, ami azt jelentette, hogy akarnak tőlem valamit. Túl korán volt a vacsorához. Biztos újabb vérvétel, vagy tesztek. Johnny és Bobby lépett be az ajtón. Vagyis két nagydarab fickó, akiket én neveztem el, pár idióta volt osztálytársam után. Mindig ők kísértek mindenhova. Kivéve, ha éjjel volt valami. Akkor az éjjeli ügyeletes őrök, akik mindig váltották egymást. Kivittek a szobácskámból, majd végig vezettek a lámpákkal kivilágított fő folyosón. Már fejből tudtam az útvonat a rendelőhöz. Csak végig kellett mennem ezen a hosszú, dohos átjárón, amin még vagy hat cellaajtót fedeztem fel már az elején, majd az első lehetőségnél jobbra. Ott egy kis, rövid mellékfolyósó van, aminek a végén, az utolsó ajtó mögött helyezkedik el a hatalmas rendelő. Bár nem tudom pontosan mennyire nagy, mert bizonyos részei le vannak választva függönnyel, vagy épp ajtóval. Például az egyik ajtó a rendelőből egy kis szobába vezet, ahol van futópad és terheléses vizsgálathoz használandó felszerelés, orvosi műszerek. Párszor voltam már ott. Először, mikor beadtak valami ismeretlen anyagot és kíváncsiak voltak, hogy milyen hatással van rám mozgás következtében. De többször is elájultam egy-egy ilyen szer után ők pedig ahelyett, hogy segítettek volna, csak megfigyeltek és feljegyezték hogyan reagálok. A rendelővel szemben a másik oldali kis folyósó végén van az ebédlő, az talán még nagyobb. De persze a fő folyosón tovább is lehet menni, elhagyva a rendelőt, ebédlőt, de én még sosem jártam arra. Már az első nap próbáltam leszűrni minden fontos információt a helyről hátha hasznomra lesz. Egy elhagyatott gyártelepen lehettem valószínűleg, amit a kormány próbált rendbe hozatni, kevés sikerrel. Azt gondolják fenyegetést jelentek számukra, ezért vizsgáltak folyamatosan.

A sötét szobából kilépve káprázni kezdett a szemem a sok lámpától, de az őrök olyan erősen fogtak két oldalról, hogy szerintem fel sem tűnt volna nekik ha elájulok útközben. A rendelőnél, mielőtt bementünk volna Bobby és Johnny biccentéssel köszöntötte az ajtóban álló társukat, aki ott figyelte a rendet, majd bekísértek. Leültettek egy székre, aminek ugyan nem volt háta, de karfája igen, így hozzá tudták szíjazni az egyik kezemet. A szokásos vérvétellel kezdte az orvosnő, majd elővette „a" tűt. Nem túlzok ha azt állítom, hogy volt vagy fél centi vastag, de három milliméter biztos. Mondanom sem kell mennyire utáltam azt a részt következett, bár már jó párszor átéltem.
- Vedd le a pólód. - Utasított kimérten. Ügyetlenkedve egy-kézzel átbújtattam a fejemen a szövetet, majd a hátamat szabaddá téve ugyan, de a mellkasomhoz szorítottam a vékony anyagot és az őrökre sandítottam, akik háttal álltak nekem. Elég kellemetlen, de még mindig jobb, mint az elején. Amikor idehoztak minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel figyelték, nehogy próbálkozzak valamivel. A gondolatba is beleborzongtam. A doktornő mögém sétált, a hideg kezét a hátamra tette, mire felszisszentem, majd megéreztem a tűt a bőrömön. Az első pár másodperc a legrosszabb és utána egy sokkal kisebb tűvel fájdalomcsillapítót is kapok, hogy elmúljon az a lüktető, tompa fájdalom amit már a szobámban is éreztem, és tegnap is, és mindig. A vizsgálat rövid volt. Egy ideje már nem adtak nekem megterhelő feladatokat vagy különböző vírusokat, tesztelésre szánt anyagokat, hogy figyeljék a testem reakcióját, semmi. Úgy tűnt belefáradtak, hogy a kísérleteik nem bizonyultak hasznosnak. A doktornő váltott pár szót az őrökkel úgy, hogy ne halljam, majd visszaküldetett a szobámba. Síri csöndben kísértek vissza, nem mintha máskor a cicáikról, közös életükről, vagy a nevükről beszéltünk volna, talán ezért is örültem nagyon, mikor végre magamra hagytak a sötétben. Bár ez lehetőséget adott, hogy megint beférkőzzenek a fejembe a kétségbeesés gondolatai, meg persze a "mi lett volna ha" teóriák. A legfőbb szabályt szegtem meg. Hát persze. Nem is értettem, hogy hogy sülhetett el ennyire rosszul az egész. Mit ronthattam el? De már mindegy volt. Megtörtént. Ez volt az új helyzet, el kellett fogadnom. Csak éppen nagyon nehezen ment. Az ajtónyikorgás zökkentett ki. Egy emberalak állt az ajtóban, de nem volt akkora mint az őrök és csak egyedül jött. Mivel a háta mögött sokkal erősebb volt a fény, nem láthattam az arcát. A haja alapján fiú lehetett. Lassan odasétált hozzám, én akkor is a földön ültem, hol máshol és lehajtott fejjel vártam, hogy közelebb érjen és már az ajtóban láttam, hogy hoz valamit a kezében. Mikor megállt előttem felnéztem. Még így sem láttam tisztán, de egész jól kivehetőek voltak az arcvonásai. Egy nálam nem sokkal idősebb srácnak tűnt, talán huszonhárom-négy lehetett és ahogy fölém magasodott, rájöttem tévedtem, nem valószínű, hogy kisebb lett volna az őröknél. Állta a tekintetem, ami furcsa, mert inkább félni szoktak tőlem. Vagy megvetéssel néznek rám.
- Ruhát hoztam. - Szólalt meg határozottan és ridegen. Bólintottam, majd az ágyra mutattam állammal, hogy oda tegye őket. Még egy percig tartotta a szemkontaktust, mintha tanulmányozni akart volna, de jól tudtam, hogy nem látja jó az arcomat. Elkaptam tekintetem, mikor meguntam a helyzetet és a falra szegeztem pillantásom, mintha ugyan olyan érdekfeszítő lett volna az a repedés, mint az új fiú. Vajon ki lehet ő? Szemem sarkából láttam amint lepakolja a ruháim és elindul az ajtó felé. - Tíz perc múlva mehetsz zuhanyozni. Clyde itt lesz érted. - Jelentette be rám se nézve.
Clyde... morfondíroztam magamban. Vajon Johnnyra vagy Bobbyra gondolt. Bobbyra jobban illik. Döntöttem el, majd vártam az őrökre. Csak heti egyszer, néha kétszer engedtek zuhanyozni és azt is eléggé vigyázva. Ott vártak a tusoló elött, de legalább volt zuhanyfüggöny. Én elég szégyellős voltam mindig is, ezért nagy megkönnyebbülés. A víz nem volt meleg, de legalább hideg sem és volt tizenöt percünk. Azalatt le tudtuk mosni az egy hét szennyét. Mindenkire ezek a szabályok vonatkoztak, mert persze nem én voltam egyedül bezárva oda. Újabb nyikorgással kinyílt az ajtó, és Bobby meg Johnny fogadott. Na akkor most melyik Clyde? Tanakodtam a zuhanyzó felé vezető úton, de valószínűnek tartottam, hogy soha nem tudom meg. Az ebédlős-rendelős kereszteződés előtt közvetlen, a legtávolabbi ajtó volt a vécé és az eggyel közelebb eső a fürdő, zuhanyzó. Így a hat rejtélyes cellaajtó közül a folyósomon már kettőt ismertem. Bekísértek, majd adtak tizenöt percet és közölték, mint mindig, hogy ha több lesz és nem jövök ki, rám rontanak. Nem volt sem tükör, sem pedig polcok. Egyedül egy kőből kirakott tusoló, és zuhanyfüggöny. Biztonsági okok miatt nem volt kint tükör, hisz ha valaki eltörné, könnyen fegyver lenne belőle. De ha más nem is legalább szappan volt kitéve szerencsére. Gyorsan levetkőztem és beálltam a víz alá. Mintha melegebb lett volna mint máskor. Fedeztem fel. De lehet, hogy csak picit átfagytam. Gyorsan ledörzsöltem a koszt, majd megmostam a hajam, de mivel nem volt fésűm vagy ollóm és már lassan a derekamig ért a fejemen lévő lobonc, ezért rengeteg gubanc volt benne, amit víz alatt sem sikerült nagyon kibogozni. Igyekeztem, hogy nehogy leteljen az időm. Felöltöztem a tiszta ruhákba, ami fantasztikus érzés volt. Egy melegítőnadrágból, fehérneműből, és pólóból állt a ruhatár. Szerencsére a póló bővebb volt. A megmaradt időt a hajam törölgetésével töltöttem. Minél szárazabbra akartam törölni, hogy ne fázzak még jobban. Kikopogtattam, mire az egyik őr bejött és átadott egy fogkefét. Ezzel is nagyon vigyáztak, nehogy fegyverként használjam. Megvárta míg fogat mosok, majd visszaindultunk. Valamiért fáradtnak éreztem magam, pedig nem volt megterhelő nap. A törölközőt felcsavartam a fejemre a hajammal együtt, mint egy turbánt, majd lefeküdtem. Nem tudtam a hátamon feküdni, ezért inkább oldalra gördültem és úgy aludtam el.
Megint ugyan az a rémálom gyötört, ami már jó pár szörnyű éjszakát eredményezett. De csak az álmomban tudtam, hogy ismétlődik. Megébredve nem emlékeztem semmire csak az érzésekre. Éjjel van. Egy háztető szélén állok. A szél süvít mellettem és érzem, ahogy a széttárt szárnyamba kapaszkodik. Próbál lerántani a tetőről, de ellenállok neki. Kiráz a hideg, majd meglátok egy lányt a szemközti háztetőn, aki úgy néz ki mint én szárny nélkül. Egy sötét alak, akinek az arcát nem tudom kivenni, odalép a hasonmásom mögé és lelöki. A hasonmás lány csak zuhan és sikít. A támadó rám néz. Eddig csak homályos folt volt az arca, de most tisztán kivehető. Ismerem. A zuhanó még mindig sikít és épp indulnék, hogy repülve elkapjam, és megmentsem, de hátra nézve a szárnyam eltűnt. Csak egy csonk van a helyén, mire bénító fájdalom tölti el a testem. Folynak a könnyeim, de én sem tudom, hogy a fájdalom vagy a zuhanó lány miatt. Hiába fókuszálok az erőmre, semmi. Szárny nélkül erőm sincs. Ott görnyedek a tető szélén és nézek le a sötétségbe, de már nincs ott a hasonmás, nincs ott holttest, még csak föld sincs. De már nem is a háztetőn fekszem, hanem a nagy sötét semmi közepén. Mintha az űrben lennék. Semmilyen felismerhető alakot, tárgyat nem látok. És ekkor megszólal egy hang.
- Segíts! Segíts! Segíts! - És ezt ismételgeti egyre hangosabban és hangosabban. A fülemre kell tapasztom a kezem. De a fejembe így is belehasít a fájdalom. Még mindig a sötétség vesz körül, ami lassan elnyel.
Azt követő nap reggelen a fültépő nyikorgásra ébredek. Valaki igazán megolajozhatta volna azt az ajtót.
- Reggeli! - Kiabált be az egyik őr barátságtalanul és megvárta míg magamhoz térek, majd elindulok felé. Hideg volt a folyosón ami a falakból áradt, ezért megborzongtam, majd egy nagyon ásítottam. Akkor jöttem rá, hogy megint rosszul aludtam. Derengett valami egy álomról, ami nem volt valami jó, de inkább csak az érzés volt meg, hogy valami nagy felismerést tettem akkor. Majd megkordult a gyomrom és rájöttem mennyire éhes vagyok, hisz kihagytam a vacsorát. Jó mélyen aludhattam, ha az ajtónyikorgásra nem ébredtem fel az este. Gondoltam, majd befordultunk az őrökkel balra, az étkező felé. Az egész úgy festett, mint a sulikban. Egy ablakhoz kellett sétálni, ahol kiadták a kaját és egy asztalhoz leülhettél utána. Csakhogy itt egyedül kellett ülni és az őrök ott álltak melletted miközben ettél. A reggeli mindig valamilyen zabkása, vagy hasonló. És bár mindenki már nagyon unja, megeszik, mert kell az energia hogy túléljék ezt a helyet. Az ebédlő tele volt hozzám hasonlókkal. Legalábbis az emberek szemszögéből. Voltak az Átjárok, akik át tudtak menni a falon és kis távon teleportálásra voltak képesek, vagy épp a Fénynyelők, akik a természetes fényt magukba tudják szívni és úgy hasznosítani ahogyan ők szeretnék, illetve az Anyagformálók akik egy adott anyagot vagy elemet tudtak manipulálni, egyen az víz, vas, tűz. Veszélyesek, de csak ha rosszra használnák adottságaikat. Viszont akik itt voltak, azok csak gyerek. Tizenkettő, vagy épp tizenhét éves gyerekek. Az átlagemberek félnek tőlünk. Ezért mindenkit ide hoztak aki különleges. Én is különleges voltam. Sőt én voltam az első Alany és egyben az egyetlen Angyal. Legalábbis én így tudtam. Az érintkezés, sőt még a beszélgetés is szigorúan tilos volt. Még a nevüket sem tudtam. Lehet, hogy még van itt hozzám hasonló, de akkor őt is megfosztották a szárnyától, ahogy engem. Mikor erre gondoltam újra fájdalom nyilallt a szárnycsonkomba, ezért igyekeztem elterelni a saját figyelmem. Szemben a másik asztalnál, egy velem egykorú lány ült. Néha egymásra néztünk és egy szomorú mosollyal üdvözöltük egymást. De még sosem hallottam a hangját, vagy tudtam volna meg a nevét. Napjában háromszor találkoztunk és egyszer sem köszönhettem neki. Nevetséges. Az evőeszközök is csak műanyagból készülhettek és ügyeltek arra, hogy senki ne tudjon egyet se magával vinni, nehogy visszaéljen vele és maga vagy más ellen fordítsa.
Lassan befejeztem a reggelit és visszavittem a tálcát a vasállványhoz ahova szokás tenni. Épp akkor jött ki a konyhás nő a mellette lévő konyhaajtón, akinek véletlenül nekimentem. A nő kezébe tartott tálcáról pár műanyag villa leesett, majd kisebb robajjal földet ért. Sokan felnéztek és felénk fordultak. Az őrök érzékelték a feszült helyzetet és résen voltak. Rögtön leguggoltam a leesett evőeszközökért, hogy felkapkodjam őket és visszategyem a tálcára. A konyhás nő küldött felém egy mosolyt, de amint leesett neki, hogy ki vagyok rögtön hátrált egy lépést és mosolya helyét rémület vette át. Az őrök amit ezt meglátták elkezdtek kifelé rángatni az ebédlőből. A többi sorstársam meg tűrte szótlanul. Épphogy kiléptünk a menzaajtón, útban a szobám felé befordultunk a sarkon, mikor valakinek neki ütköztem újból. A lendülettől hátra estem hisz senkire sem számítottam. Már tudtam, hogy a kiabálás és az elrángatás következik, de mikor felnéztem láttam, hogy az őrök beálltak elém kitakarva az embert akivel ütköztem.
- Bocs. - Hallottam egy férfi hangot az őrök mögül. Ez az új fiú! Ismertem fel rögtön.
- Az Alannyal mindenfajta érintkezés tilos. - Mondta szigorúan az egyik őr.
- De én csak fel akartam segíteni, ha már....
- Tilos! - Emelte meg a hangját, miközben a másik talpra rángatott és elindított a szobám felé. Egy pillanatra sem láttam az arcát a fiúnak, pedig kíváncsi lettem volna, hogy milyen fényben. A szobámban volt időm átgondolni mindent, hisz csak ebéd után szoktak vinni újabb vizsgálatra. Valahonnan ismerős az srác. Morfondíroztam magamban. Vajon hol láthattam? Mindenféle ilyesmi körül forgott az agyam és reméltem, hogy az idő így gyorsabban telik ebédig, hátha újra látom, de nem. Ebéd előtt, alatt, és után sem találkoztam vele. Így a következő amit vártam az az esti vizsgálat, mert utáltam a rejtélyeket. Egyszerűen bosszantóak. Mivel mindenkit ki szoktam ismerni, ezért nem szeretem ha valami nem tiszta előttem. Nagyon rossz érzés várakozni főleg, hogy mindig ugyan arra várok. Reggeli, ebéd, vacsora vagy vizsgálat, de ha nem várnék valamit mindig, ha nem reménykednék, hogy történni fog valami, akkor beleőrültem volna már ebbe a sok semmibe. Unalmas.