One Depression Girl Diary

1.

A nevem Zoe. Zoe Parker.17 éves gimmnazista lány.A szüleim egy közös éttermet vezetnek New Orleans-ban,ahol a nővérem Bianca a séf,bátyám Zac pedig a felszolgáló.Hugom még nem járta ki az álltalánost, így ő még tanúlni fog egy jó darabig.Tökéletes családnak látszunk.Akik minden problémájukat egy szőnyeg alá söprik és ezzel annyiban hagyják a dolgokat.Ez nem igaz. Nem vagyunk tökéletesek. Főleg én nem. Mindig is zűrös gyerek voltam. Mindig úgy éreztem hogy más vagyok mint a többiek.Visszahúzodó, inkább az a magának való kislány voltam, aki jobban szerette hogyha csend veszi körül. Gyeremekkoromban sok nehézséggel kellett szembenéznem. Kicsi voltam, oviból suliba kerültem, ami már egy előre lépés mindenki életben. Tökéletes életet akartam. Örök barátságot, lányokkal és fiúkkal egyaránt. Örömmel és reménnyel telve vágtam bele az első napba.
Hiba volt. A legnagyobb hibám,hogy azt hittem minden jól alakul majd. Befogadtak. Azt hittem hogy tényleg kedvelnek. Azt hogy barátnők vagyunk. De az élet már akkor lekevert egy nagy pofont. Én lettem a fekete bárány az osztályban. Először csak levegőnek néztek. Majd később már beszólogattak. Aztán jöttek a pofonok. De tűrtem. Erősnek kellett látszanom. De igazából gyenge voltam. Minden egyes nap pirosra dagadt, kisírt szemekkel mentem haza, a szüleim pedig nem tudták mi a gyötrelmeim oka. Nem kérdeztek rá, én pedig nem beszéltem róla.
Egy nap mégis elszakadt a cérna. Kitálaltam mindent a szüleimnek, kik sápadtan halgatták végig a mondanivalómat. Nem akarták elhinni a hallotakat. Még én magam sem akartam elhinni hogy ez mind velem történik meg. Pedig soha nem ártottam senkinek.
Később elköltöztünk. Megkönnyebbülve szippantottam be a New Orleans-i levegőt. Úgy éreztem. Kezdenek beforni a régi sebhelyek amiket azok a barmok okoztak.
Ahogy nőttem akkor kezdtem el igazán érezni, milyen kegyetlen és sötét ez a világ, mellyet az otthonunknak, földünknek hívunk. Mindenhol az erőszak, vér, fájdalom.
El akartam a rosszat felejteni. Már kezdtek begyógyulni a sebeim,mikor gimis lettem egyben kollégista.
Ez volt az a pont amikor úgy éreztem levegőhőz sem jutok.
Idővel megéreztem magamon a változást.
A sötétség irányított. Már kezdek félni magamtól.
Hogy mit teszek és hogy igazából mire vagyok képpes.