Csodás napfelkelte volt. Ahogy a csillagok ragyogása elhalványult, kezdetét vette a Nap evilági uralkodása. Tömérdek sok ember állt máskor oly magányos réteken. Mindenki szerette volna látni az újév első napfelkeltéjét, az első Napját. A nap pedig, mint ahogy egy büszke uralkoó, hagyta, hogy a pornép a ponpájában sütkerezzen, s tékozlóan szórta sugarait a Földre.
Peddig nem is olyan rég puszta volt minden, a mostani víruló réten helyett csak kopárság volt mindenütt. Nem lehetett volna masképp - háború volt. A semmit és senkit nem kímélő vég ezt a tájat is elérte végül, hogy, miután itt haragját kitombolta, majd, más vidékeket fosszon meg a mindenki által áhított Békétől.
Ez senkinek se volt jó. Valakinek tennie kellet valamit! De az Istenek úgy látszott nem voltak kegyesek az itteni néphez. Orcájukat elfordítva tőlük végigvárták e táj pusztulását. Valószínű most is épp táj pusztulását követik nyomon, mit sem törődve a szenvedőkkel
Mégis, mikor már senki sem reménykedni, valaki mégis hitt ebben a kis városban, mely a dombok közt rejtve maradt a külvilág elől, mégis elérte a vég. Hála neki, mi, akik túléltük e szörnyű csapást ,most itt állhatunk, elmesélve, hogy mentett meg minket Ő.
Úgy emlékszem az akkor történtekre ,mintha csak tegnap lett volna: akkor ,abban a pillanatban, tudtomon kívül, én váltam a világ legboldogabb hajadonává, azon a napon, azáltal, hogy megismertem Őt, a hőst, aki megmentette jelentéktelen kis város szerény lakosait a pusztulástól. Ő volt mindannyiunk megmentője.
Bocsánat a helytelen címért. De a wattpad covers nem engedte hogy hosszú ű betűt tegyek.
