Egy átlagos vasárnap reggel volt.
Nem szerettem volna felkelni korán, de mintha kényszerítettek volna rá. Nevelőapám éjszakás volt, és amint reggel hétkor hazaért, elkezdte főzni az undorító és embertelen reggelijét. A zsíros disznóhús pezsgése a kuktában, a szaga, egyszerűen förtelmes. "Miért nem zártam be este az ajtóm?" ismételgetem ezt a kérdést magamban. Megigazítom a vékony, puha nyári takarómat, felhúzom az orromig, éppen csak a szemem van kint, de még az is csukva van. Kezeimet a fejem fölé tettem a párnára, mint egy kisbaba. Bevertem a falba az ujjaim, ez rám vall. Szidom a világot. Nyújtózom.
Felülök. Az ágyam jobb oldalán tapogatózni kezdek a vizes flakonomért. Felemelem a földről, és egy másodpercig mintha nehezebbnek tűnt volna, mint egy teherautó. Bár nekem, a porcelán kis kezecskéimmel egy műanyag tányér is nehéznek tűnik. Beleiszok, sőt nagy kortyokat hajtok le a torkomon. Visszafekszem az ágyamba. Gondolkodom. De hogy min? Örök rejtély marad számomra is. Lánceffektusként jutnak eszembe az emlékek, kérdések, gondolatok, fantáziák. Csak pörögnek és pörögnek a fejemben, mint egy hörcsög a futókerekében. Bár nem is az övé, hanem a gazdájáé, mert ő vásárolta meg a boltban. De akkor mégsem a gazdájáé, hanem a bolté, mert a hörcsög gazdája csak kicserélt pár dolcsit a futókerékre. Na, pont erről beszéltem, lánceffektus.