Egy átlagos vasárnap reggel volt.
Nem szerettem volna felkelni korán, de mintha kényszerítettek volna rá. Nevelőapám éjszakás volt, és amint reggel hétkor hazaért, elkezdte főzni az undorító és embertelen reggelijét. A zsíros disznóhús pezsgése a kuktában, a szaga, egyszerűen förtelmes. "Miért nem zártam be este az ajtóm?" ismételgetem ezt a kérdést magamban. Megigazítom a vékony, puha nyári takarómat, felhúzom az orromig, éppen csak a szemem van kint, de még az is csukva van. Kezeimet a fejem fölé tettem a párnára, mint egy kisbaba. Bevertem a falba az ujjaim, ez rám vall. Szidom a világot. Nyújtózom.
Felülök. Az ágyam jobb oldalán tapogatózni kezdek a vizes flakonomért. Felemelem a földről, és egy másodpercig mintha nehezebbnek tűnt volna, mint egy teherautó. Bár nekem, a porcelán kis kezecskéimmel egy műanyag tányér is nehéznek tűnik. Beleiszok, sőt nagy kortyokat hajtok le a torkomon. Visszafekszem az ágyamba. Gondolkodom. De hogy min? Örök rejtély marad számomra is. Lánceffektusként jutnak eszembe az emlékek, kérdések, gondolatok, fantáziák. Csak pörögnek és pörögnek a fejemben, mint egy hörcsög a futókerekében. Bár nem is az övé, hanem a gazdájáé, mert ő vásárolta meg a boltban. De akkor mégsem a gazdájáé, hanem a bolté, mert a hörcsög gazdája csak kicserélt pár dolcsit a futókerékre. Na, pont erről beszéltem, lánceffektus.
Gondolataimba merülve visszaaludtam. Ez persze hétvégén, amikor kutya bajod sincs és semmi tennivalód, szempillantás alatt sikerül. Sőt, az is, hogy végigaludd a napot. Mikor talán hajlani három óra van, és reggel hatkor kelsz iskolába, akkor az ég világért sem alszol el, még a legerősebb altatóktól sem! Been there, done that. Sosem értettem az emberi szervezetet. Főleg jómagamét.
Felültem az ágyam szélén, lábaim érintették a puha barna szőnyegem. Kicsit átfésültem a kezemmel a hajam, amiről le kéne szoknom, mivel a zsír a kezemről a hajamba kerül. Felállok, végigmegyek a szobában. Kellemes a feltörölt, felsúrolt, felporszívózott, vadonatúj kinézetű sötét tölgy színű padlómon végigtrappolni mezitláb. Végigmegyek a szobámban, megállok az ajtónál. Átlépkedek a szobám másik végébe. Megnézem a telefonom; csomó játékértesítés és üzenet. Az idő fél tizenkettő. Újra az ajtóhoz. Eldöntöttem, hogy reggeliznem kéne. Kinyitom az ajtóm, belelépek a papucsomba. Úgy feltakarítottam a tegnap, hogy még a papucsot sem tartom a szobámban! Halkan ellépkedek a mosdóig, ami anyáék szobája mellett van, ők pedig még alszanak. Felkapcsolom a villanyt. Az erős fehér fény bántja a szemem, de hozzászokok. A tükör elé állok, látván egy igazi Szörnyellát. A fejem búbján hihetetlenül borzos a hajam. Már el is képzeltem, ahogy szenvedek hogy fésüljem ki. A szemeim fekete karikásak.
- A fenébe, pedig eleget aludtam ma! - tört ki belőlem ez a mondat, ami eléggé hangosra sikeredett.
Kifésülöm a hajam, majd összefogom egy szokatlanul nagy hajcsattal. Fogat mosok. Lezuhanyzom. Egy szál törölközőben mentem ki a konyhába körülnézni az ablak alatti dobozban: száraz zöldhagyma, félig sárga-félig piros, de mégis barna foltos almák, pár Auchanos újság. Felnézek a mellette lévő polcra, ahol a kenyér van. Hát nincs.
Kénytelen voltam enni egy almát. Megmostam, lelöktem magam a legközelebbi konyhaszékre, majd harapdálni kezdtem. Mikor a barna részhez értem kicsit kirázott a hideg. Gyorsan megrágtam csutkáig, a punnyadt részével együtt pedig kidobtam a kukába. És ennyit a reggelimről. Hardcore fogyókúra, mi?
Visszamegyek a szobámba. A papucsot az ajtón kívül hagyom, ahogy kell. Átöltözöm egy kellemes és puha itthoni öltözékbe. Visszafekszem az ágyamba, ami még meleg. Bekapcsolom a tévét, rákapcsolok az M4 Sportcsatornára, reménykedve, hogy még elkapom a Forma1-et. Hát nem. Állandóan, ha élő közvetítés megy, lefagy a csatorna. Próbáltunk már ezügyben kapcsolatba lépni a szolgáltatóival, de csak azt javasolták, hogy indítsuk újra a tévét, beltérit, vagy húzzunk ki minden kábelt a konnektorból, és dugjuk vissza. Nos ezek közül egyik módszer sem működött.
Mindig amikor Forma1-ről van szó, egyből apa jut eszembe. Ahogy régen kiskoromban egyformának hívtam, ahogy mindig rohantunk haza reggel a kenyerestől hogy még a start előtt üljön tévé elé, és ahogy elmosolyodva tartott a kezében egy nagy cédétartót, ami tele van az eddigi összes kétezres éveki futammal és időmérővel. Mindig felvette, mindet, és büszke volt rá. Na mindegy, majd visszanézem az ismétlést délután.
