Rebellteenagers's storyes

*Story.1.1*

Nyár van. A tűző nap már vagy egy hete Montaryban sütött le rám. Montary egy nagyon szép hely. Csak az a baj, hogy elhagyatott. Se Wi-fi, se térerő. Ezt nem bánnám, ha nem hiányolnám a többieket. Ők is sajnálták, hogy majdnem az egész nyaramat nélkülük töltöm.

Most 17 vagyok. Jövőre lesz az utolsó évem. De azért hiszem, hogy jobb hellyé tettük a sulit, eddigis. Jövőre örökösöket kell keresnünk, akik méltók rá, hogy továbbvigyék a Rebellteenagers csapatot.

Mikor eljöttem, a srácok közösen eldöntötték, hogy nekem adják ideiglenesen az "Our storyes" naplónkat. Ide mindenki leírta az ő szemszögéből, mi történt vele kilencediktől a klubbá válásunkig. Na igen. Jó vaskos könyv vagy füzet, mondhatom. Azért adták nekem, ha hiányoznának nekem, olvassak csak bele. Azt mondták, azért bízták rám, mert én leszek a nyár folyamán leginkább elszigetelve tőlük.

Csak most vitt rá a lélek, hogy elolvassam írásaikat. Nem tudom, miért. Nem mintha nem hiányoztak volna. Egyszerűen elöntött a szomorúság, és a magány, ha rájuk gondoltam. De most úgy gondolom egy hét eltelte után készen állok.

Talán kicsit bolondság, de én imádok szertartásos lenni. Vagy valami ilyesmi. Ezért van az, hogy most is két gyertyával a kezemben igyekszem fel a padlásra, ahol megérkezésem óta tartom a naplónkat. Ahogy megyek, árnyékom kirajzolódik a pókhálók lepte gerendákon. Persze kitakaríthattam volna, mielőtt feljövök, de úgy elvesztette volna varázsát e hely, ha értitek, mire gondolok. Kaparászást hallok. Mintha egy horrorfilmben lennék, ámbár tudom, hogy ezt csak néhány idefent időző patkány csinálja. Nincs mitől félnem. Megyek tovább, megreccsen alattam a padló. Tudom, a padlás egyik köztes helye betonnal van megcsinálva. Hát, ez tuti nem az a rész. Mellesleg, ott le is van csempézve a föld. Mintha eredetileg mosdó lett volna, csak utóbb lebontották volna. Az a hely régi ládákkal és dobozokkal van körülvéve. Bennük képeslapok és régi, kopott játékok meg könyvek. A közepén egy kicsi szőnyeg helyezkedik el. Az alatt van a napló. Tudom, ideális hely ilyesmire. Nagyon kreatív lehettem, mikor odatettem.

Felhajtom a szőnyeget: a napló ott van, ahova tettem. Borítója díszes, domború minták fedik. Aranyozott szegélye kissé el van kopva, de látszik, hogy azért belefektettük a pénzünk ebbe. Mit is mondhatnék, nem akartunk valami felszínes dolgot venni. Egy sima, átlagos füzet nem alkalmas ilyen feladatra. Arra, hogy a mi történeteinket őrizze.

Leülök vele a földre. Leteszem a gyertyákat. Mindkettőt meggyújtottam. Nem érdekel, hogy így gyorsabban elfogy a fényforrásom. Addig olvasok majd, ameddig a gyertyák tartanak. Kinyitom. Az első oldalon képek vannak rólunk, meg persze az aláírásaink sem hiányozhatnak róla. Elmosolyodok, ahogy megostromolnak a közös emlékeink. Mintha évek óta nem hallottam volna a hangjukat. Biztos megvannak jól nélkülem... már a gondolata is nyomasztó. Hiába próbálom visszatartani, egy kósza könnycsepp mégis kipréselődik szemhéjaim közül. Nem veszem a fáradtságot, hogy letöröljem. Inkább tovább lapozok.

Ekkor szemembe ötlik Abby mosolygós arca- betett egy fényképet magáról.

Eszembe jut, ahogy megismerkedtünk. Ő jött oda hozzám először. Én sosem mertem volna ezt megcsinálni. Istenem, néha olyan pozitív tud lenni. De azzal, hogy mindig tartja bennünk a lelket, már csomószor támogatta a csapatunkat. Ezen kívül elég rendkívüli személyiség. Bár szereti a csajos dolgokat, nem nevezhető cicababának. A legkevésbbé sem. Ő inkább olyan rocker típus. Ja, és említettem már, hogy imádja a zenét? Mindezek ellenére ő inkább úgy viselkedik, mintha a nővérünk lenne. Nem az az idegesítő fajta, hanem a segítőkész. Egy csomószor voltam már vele vásárolni, sokszor segített kiválasztani a megfelelő ruhát, sőt néha még a frizuránkat is megcsinálta. Komolyan, ő mindenhez ért.

Felkuncogok. Imádom, amikor visszaszól a fiúknak. Amolyan yolo stílusban. Megint rámtör a hiányérzet. Na de ha már itt vagyok, olvashatnék is, ameddig le nem ég a gyertya.

"Nos, kedves csapattársaim, akik olvassátok e naplót. Nem tudom, mit írhatnék nektek bevezetőként, de gondoltam, ne vágjak bele rögtön a történések közepébe."-precíz, mint mindig-"Hát, remélem örömmel olvassátok el történetemet, ami mellékesen teljesen átlagos, bár nekem e évek, melyeket majd leírok, életem legjobb évei voltak (kilencediktől arrafele).. míg meg nem ismertelek titeket."-innen kezd el majd mesélni is.

"Új tanév, új suli, mondanám hogy új város is, de nem az. Csak a Sunshine High School lesz új számomra. Zene szakra megyek, ezt már eldöntöttem. Vagyis inkább magától érthetődő volt. Apukám is ilyesmivel foglalkozik. Na meg imádom a zenét. Kedvenc bandám többek között az AC/DC. A zenéjük valami elképesztő. Apropó. Ma megyek az egyik koncertjükre! El sem hiszem. Csak ma tudtam meg, hogy apa vett nekem jegyet rá. Úgy érzem, nekem van a legjobb apukám! Azt mondta bemutat egy srácnak, aki szintén fel fog lépni a rendezvényen, csak egy kisebb színpadnál. Ráhagytam. Különösképp nem érdekelt. Jobban lefoglalt az, hogy (!) AC/DC (!) koncertre megyek!

El is kezdtem készülődni. Alig két órám van hátra. Magától érthető, hogy AC/DC-s pólót veszek fel. A sminkem kicsit kirívóbbra csináltam, mert mért ne? A hajam feltupíroztam, hogy méginkább rocker kinézésem legyen. Ahogy végignéztem magamon a tükörben elégedettség töltött el. Tökéletes. Meg is voltam.

Már csak apa hiányzott. Leordibáltam a földszintre, hogy ha még nincs kész siessen, de persze már az előszobában várt rám. Már alig van egy hét a suli kezdésig, úgyhogy nagyon örülök ennek a lehetőségnek.

Ami ott várt rám, az egyszerűen fantasztikus volt. Mondjuk így képzeltem el, de élőben igazán magávalragadó élmény. A kedvenc számom is eljátszották: Black Ice. Persze én is tomboltam a tömeggel és közben torkom szakadtából énekeltem a refrént. A végére már folyt rólam a víz, ám én ezzel nem is törődtem. Hihetetlenül jól éreztem magam. Ezzel a körülöttem lévők is így voltak.

A kocert végére hihetetlenül kifáradtam. Ezért mentem venni egy hűsítőt. Mire visszaértem apukámhoz, ő már egy kb velem egykorú sráccal beszélgetett. Mikor megláttak engem közeledni, a srác elment, én meg kérdőre vontam apámat.

-Ki volt ez?

-Majd meglátod.

Egy kisebb színpadhoz vezetett. Már kezdtem sejteni, miről lehetett szó. A színpadon az előbbi srác volt. A bandájával együtt. Ő és még pár srác. Ahogy jobban megnéztem, el kellett ismernem, nem nézett ki rosszul. Sőt. Tökéletesnek látszott. Mintha egy filmből lépett volna elő.

Megszólalt a zene. Majd elkezdett énekelni. Istenem, ez a hang! Hihetetlenül tehetséges. Egy átdolgozott számot adtak elő, mégis kitűnt belőle az egyediség. Csak élveztem a zenéjük nyújtotta élvezetet... viszont.... annyira hamar lekerültek a színpadról. Pedig én még hallgattam volna a zenéjüket.

Miután lejöttek, a srác egyből felénk jött. Apám kezett fogott vele, és megdicsérte. Aztán mindketten felém fordultak.

-Kislányom, ő itt Luca Blow. Róla beszéltem otthon. Luca, ő meg itt..- Luca a szavába vágott.

-A lánya, Abby.- kezetcsókolt. Úristen, ez mit képzel magáról? Na persze megjátssza a jófiút. Mint később megtapasztaltam, ebben igazam is volt."-elaludt a gyertya. Elfogyott. Álmos vagyok. Nem tudom már elnyomni ásításom. Úgy látszik itt fogok elaludni. Kinek lenne kedve abszolút sötétben lebotorkálni a padlásról? Lehajtom a fejem, a körülöttem lévő zajok elhalkulnak, és ellep a sötétség.