Morning Coffee °ÁTÍRÁS ALATT°

Félelmek, félelmek hátán...

Egyenletes pittyegésre lettem figyelmes. Hol vagyok? Nem akarok itt lenni ahol most vagyok, bárhol is legyen az. Lassan kinyitottam a szememet. Kis időmbe telt, mire felfogtam hol is lehetek éppen. Kórház. Nem sokat vagyok itt, de amikor igen, akkor is inkább kifutnék a világból. Ravi kétségbe esett arcával találkoztam. Vajon, hogy kerültem ide?

-Mi történt? - kérdeztem, mert már tudni szerettem volna.

-Kihült a tested és összeestél. - elképedtem, de nem izgatott mi volt a bajom.
Egy orvos jött be. Kérdezett pár dolgot, amire kézségesen válaszoltam, majd magunkra hagyott. Többiek is bejöttek. Mindenki halál sápadt volt. Nem értettem miért. Csak összeestem, nem nagy dolog...azt hiszem.

-Mianhe*... - hallottam Leo halk hangját, ahogy meghajol közben. Elmosolyodtam. Újabb sírásba késztetett, de muszáj volt erősnek lennem. Nem lehetek pont előttük gyenge. Nem mutatnék jó példát. Srácok csak kérdőn néztek hol rám, hol TaekWoonra.
Megráztam a fejem, nem tudtam most ezzel foglalkozni.

-Minden rendben van. Csak kicsit kimerültem. Nincsen semmi baj. - erőltettem egy mosolyt magamra. Hirtelen belenyilalt a fájdalom a hátamba. Fel ordítottam a fájdalomtól. Összeszorított szemekkel homorítottam amennyire csak tudtam, ne érezzem ezt az éles fájdalmat. Azonnal egy orvos jelent meg, egy nyugtatót adott be, majd egy fájdalomcsillapitót. Egyiksem hat. MI A FRANC VAN?! Úgy érzem itt halok meg. Hirtelen megint sötétség.

*Ablakban ülök, nézek ki az ablakon. Esik az az átkozott eső. Kint akarok lenni a barátaimmal. Ők is biztosan unatkoznak, ahogy én is.

Változik a kép.
A nappaliban ülök a kanapén, anya szid le engem, mert késtem 10 percet. Az arcomon landol a keze, leesek a kanapéról.
Földöm fekszem.
Sírok.
Erős fájdalmat érzek a hasamban.
Anyám lába volt az.
Újra és újra érzem azt a fájdalmat.
Vér folyik a számból.
Félek.
Nagyon.
Apa, hol vagy?~

Megint változik a helyszín.
Sétálok egy parton. Fogalmam sincs hol vagyok, csak megyek. A Boldog szülinapot énekelem magamnak. Egyedül töltöm.
Nincsenek barátaim. Szüleim elhagytak.
Eső szakadni kezd, villámlik és dörög. Félek. Miért történik ez velem?
Megállok a parton, szembe a tengerrel. Befele kezdek el sétálni. Irtó hideg a víz, de csak megyek és megyek. Sok sós vízet nyeltem már.
Lehúz valami a víz alá. Nem fuldoklok, mintha koportyúm lenne, tudok "levegőt" venni.
Vajon hol vagyok és, hogy kerültem ide? Nagyon, de nagyon jó kérdés.

Újabb helyszín váltás.
Ágyban fekszem.
Valakit ölelek, nem látom az arcát háttal van nekem, de annyit fel tudok fogni, hogy lány. Felülök. Ő az. MinJi. Nincs rajtunk ruha. Remélem ez csak egy félreértés és tényleg nem történt meg. Nem állok még készen erre. Nagyon nem. Lehunyom a szemem. Egy lágy érintést érzek a hátamon. Lágyan cirogatja, majd hozzám búj. Jól esik a közelsége. Vajon ő is ugyanígy gondolja? Merjek reménykedni abban, hogy Ő az igazi számomra, hamár neki adtam az értékemet?
Puszikkal hinti be a hátam, ahogy közben suttogja mennyire szeret és nem akar elveszíteni.
Akkor ezekszerint tényleg fontos vagyok számára. Az érzés kölcsönös...*

*2 héttel később*

Itthon lábadozok, vagy is hátazok. Hehe 😂.. Szó vicc. Tudom, béna poén volt. Nem vagyok a toppon és sose volt jó humorom, az mindig a többiekre hárult. Én halkan csendben meghúztam magam a háttérben. Na de vissza a jelenbe.
Jelenleg az ágyban fekszem, egyedül. Srácok fellépésekre járnak ezerrel a Dynamite-tal. Drukkolok nekik nagyon. MinJi ápol amikor ráér. Most is teát hozott nekem.

-Hogy vagy? - kérdezte azzal a csilingelő hangjáva

-Jobban. Azt hiszem.

-Itt a napi adagod. Vedd be és pihenj. Holnap vissza kell menned az orvoshoz. - szófogadóan bevettem a gyógyszereket amiket utáltam. Érte -de csak is érte - megteszem. Ha ő fog ápolni mindig, mikor beteg vagyok, akkor sosem szeretnék meggyógyulni. Elmélkedésemből egy mély hang szakított ki. Apa...

*Mianhe-Sajnálom