Vörös Szilánkok

Vörös Szilánkok - 1.

   Órák óta ültem a bárban és vártam, pedig már az első perctől tudnom kellett volna, hogy hiába. A kólám már régen elfogyott és a jég is beleolvadt a pohárba, de én magam alig érzékeltem az idő múlását. Emberek jöttek és mentek, a pultos lány néha megkérdezte, hogy kérek-e valamit, de mindig csak megcsóváltam a fejem, miközben az ujjaim között forgattam a cigarettát, amire már nagyon szerettem volna rágyújtani. Közel három óra ücsörgés és semmittevés után pattantam fel a bárszékről és majdnem fellöktem egy fiút, aki akkor éppen mögöttem sétált el.
- Bocsi – mondtam alig hallhatóan, és anélkül, hogy ránéztem volna, fogtam a kabátomat és az ajtó felé vettem az irányt.
Talán még tovább maradtam volna, ha ki tudom kapcsolni a háttérzajt, a zenét és az emberek hangját. Az idegeimet tépkedte a lüktető, hangos dübörgés, a kiabálások, az, hogy utat kellett magamnak törni a tömegben az ajtóig. Gyorsan leléptem volna, ha valaki nem kiált utánam, majd - sűrű bocsánatkérések között utat vágva felém - érinti meg a karomat. Úgy húztam el a kezem, mintha megégettek volna az idegen ujjai. Furcsa érzés volt, hogy valaki hozzámér azok után, ami ma este történt.
- Hé, elejtetted a telefonodat – mondta az a fiú, aki néhány másodperce majdnem fellöktem. Csupán a szürke tornacipője alapján ismertem fel, de most úgy döntöttem, hogy jobban megnézem a viselőjét.
Még nem láttam olyan sötét szemeket, mint az övéi. A haja színe barna volt, már amennyire a villogó fényekben meg tudtam állapítani. Elég hosszú és dús volt ahhoz, hogy könnyedén bele lehessen markolni. A szája pedig elég érzéki, hogy a testem újra életre keljen. Megköszörültem a torkom, miközben azon rágódtam, hogy jobb lenne kellemes társaságban hazamenni. Már csak ki kell derítenem, hogy ő mit szólna az egészhez. Feltámadt bennem a vágy, hogy vadásszak egy kicsit. Ez kellett nekem, hiszen ha csak a gondolataimmal értem volna haza, egy újabb álmatlan éjszaka állt volna előttem.
- Köszi, biztos a dzsekim zsebéből esett ki – mondtam és óvatosan elmosolyodtam. Az arcán nem láttam, hogy zavarba jött, a keze mégis mintha remegett volna, amikor visszaadta a mobilom. - Egyedül jöttél?
- Aha – a hangja túl halk volt, hogy halljam, így a szájáról kellett leolvasnom a választ. És az ajkai bámulásától csak még inkább elvesztettem a fejem.
Magam elé szorítottam a dzsekim, és tudtam, hogy most pont erre van szükségem. Rá van szükségem. Egy kemény dugásra van szükségem, és benne minden meg volt, amit csak kívánhattam. Kéjjel teli apró borzongás futott végig rajtam, mert mikor a szemébe néztem, egyértelmű volt, hogy ő is ugyanúgy bámul rám, ahogy én rá. Talán ő is vadászott, és ez az ártatlan tekintet csak színjáték. A fenébe is, nem érdekelt, hogy átkozottul jó színész-e, vagy sem. Haza akartam vinni most azonnal, ám még mielőtt felajánlhattam volna, hogy kint áll a kocsim, és bárhová - tényleg akárhová - elviszem, megszólalt.
- Nem láttam még nálad szebb pasit, aki ennyire szomorúan ül órákig egy kiürült pohár mellett, teljesen egyedül.
A döbbenettől kinyitottam a szám, majd újra becsuktam.
- Te... te figyeltél? - nyögtem ki, és valami fojtogató fájdalmat éreztem a mellkasom közepén. Normál esetben izgalmasnak találtam volna nyílt szavait, de most inkább fájdalmas érzések kerítettek hatalmukba. Azt hittem, hogy amíg csak én élem át a saját szomorúságom, addig talán ki lehet radírozni a történteket, mint egy iskolás füzetét. Vagy hogy mire holnap felébredek, csak egy rossz álom lesz az egész, amit gyorsan elfelejthetek. Borzasztó érzés volt, hogy szembesített ennek az ellenkezőjével.
- Nézlek, amióta beléptél azon az ajtón - intett a fejével a bejárat felé, ami az egyre sokasodó, táncolást imitálva vonagló tömeg mögött nyílt az éjszakába.
- Menjünk ki – mondtam, és anélkül, hogy beleegyezett volna, megfogtam a karját és magam után húztam a tömegen keresztül.
Elég erősen fogtam, pedig nem is akart szabadulni. Amikor néhány embert félrelöktem az útból, és végre kiértem a friss levegőre, nagyot lélegeztem. Amíg bent voltam, esett az eső, hiszen éreztem az illatát, és a járda meg az út is csillogtak a holdfényben. Szerettem az esőt, úgyhogy még egyszer magamba szívtam az illatát, próbáltam kissé lenyugodni, létem darabkáit újra összeilleszteni, mint egy több ezer darabos kirakót. Végre megfordultam, hogy ránézhessek. Akkor vettem észre, hogy még mindig nem engedtem el, az ujjaim pulóvere anyagába mélyedtek. Csak a bár neonfénye, és egy távolabbi utcai lámpa világította meg az arcát, de a sötét árnyékok még inkább kiemelték tökéletes ajkait. Semmi kedvem nem volt lefutni a kötelező köröket, hogy megismerjük egymást, hiszen nem voltam kíváncsi a dolgaira, és bíztam benne, hogy sikerült beletrafálnom abba, hogy nem véletlenül hízeleg nekem, és ő is pontosan azt akarja, amit én.