Killing my Paradise

1. - Bad Reputation

Az apró terem megtelt élettel, a gitárok húrjai hörögve pattantak szét, ahogy a vastag fapálca újra és újra ostroma alá vette a dobok vékony tárcsáit, az őrjöngő tömeg, üres székek és kopott festmények némán kiáltottak a heves ütemre, s a kopogás a régi parkettán, valahogy igazibbnak tűnt, mint minden elhibázott próbán. A klór szúrós szagához édes parfüm és fűszeres dezodor, hűsítő arcszesz citrusos illata társult tolakodón, a helyenként feslett tapéta piszkosfehér szikrája elé szegecses farmeringek és szakadt bőrdzsekik furakodtak, s hirtelen a színes hajkoronákhoz arcok is társultak, amint észrevettem, nem én feszengek egy régi, poros mikrofon mögött, s Keith sem rúg bele egy sötét hangszóróba dühösen. A dallam elhalt, a fények kialudtak, helyükre gyér lámpafény tolakodott, kietlen nézőink elhagyatott sorait emberek töltötték meg, mosolyunk mégsem csengett oly valódian, az attrakció mögé szorulva, újra azok az apró zenészek, kornyikáló senkikké lettünk, mint akik előtte voltunk.

Elkémlelve a tömött sarkok és nyitott szekrényajtók között, csupán pár ismerős vonás szúrt szemet a feszengő tumultusból, kéken ragyogó íriszek viseltes, fekete tus mögött, szépen ívelt ajkak hosszú, horgas orr alatt, magas homlok zöld tincsek kalitkájába rejtve, töredezett, rózsaszín fürtök gyönge virága, melyek gyermeteg vonásokat takarnak, és az a jellegzetesen szögletes áll, mit bárhonnan felismertem volna. Sokszor utánuk játszottunk, máskor épp beértek a próbánkra, míg mi hangszereinket pakoltuk szegényesen megvarrott és nevetségesen olcsó tokokba, ők hangjukat melegítették, pengetőiket kutatták, s olykor kósza mondatokat váltva, közös játékba fonódtunk a siker halovány illúziójának ködében. Az énekes kedvesen biccentett, tettetett érdeklődést küldve kipirult orcám felé, felhőtlen, rekedtes kacaj szakadt fel forró torkából, amint megnyalva cserepes ajkait, tekintetem a messzeségbe vándorolt. Keith mogorva pillantása rángatott vissza a valóságba, könyöke oldalamba mélyedt, s dühösen fúródott tovább, ahogy feszülten az ódon bejárat, apró, éppen csak pislákoló égőkkel díszített ajtókeret felé bökött, s mintha csak végszóra, Caroline törékeny, finom alakja feltűnt a szerény reflektor mögött. A középkorú nő eltökélten rebegtette hosszú, ében pilláit, őszinte kuncogással tört előre az omladozó stúdió romos falai között, emlékeztetve minket, honnan jöttünk, s hová tartunk mérgező elhivatottsággal. Mégis, ahogyan az az öt férfi követte őt, mind csak hazugságnak tűnt, hírnevük kínos vágyálomként csengett a rozoga utópiában, s én zaklatottan léptem hátra, ahogy a hullámos, szőke rengeteg kényes tulajdonosának piszkos drágakövei öntelten az enyémbe gabalyodtak. A férfi bizonyosnak gondolta trónját, kiskirály volt parasztok felett, megjelenése mégsem zengett gőgösen, s talán már ő is rájött, ahogy ide belépett, csupán egy lett azon feltörekvő muzsikusok között, akik a társadalom igényeit sutba dobva, őszinte rock 'n rollt játszottak. Mindnyájan ki akartunk törni a bugyuta, mocskos sötétségből, ez nem kétséges, mégsem áldoztuk fel jelentésünk a mázos, rózsaszín hírnév oltárán - voltunk akik voltunk, és ezt élveztük benne a legjobban.

Nyűgösen kaptam el rongyos tekintetem, elnyűtt smaragdjaim tovább vándoroltak pengetők és fémtányorok között, mígnem egy távoli lyukban, magas szólamok alsó hangjában, dobverővel kezében s cigarettával szájában, kihívó pusztulásra bukkantam csendesen. A távolba révedve, izmai megfeszültek, kócos lobonca laza lófarokba kötve láttatni engedte a nyakán pattogó, rideg, kék vénákat, majd egy óvatlan pillanatban a szürke füstöt kilehellve, teste elernyedt, görnyedt háta ívbe ereszkedett, s a parázsló rudat újból ajkaihoz emelve, mélyet szívott a gyilkos élvezetből, hagyta, hogy a nikotin kitöltse sóvárgó tüdejét, megadva bennsőjének, mire oly rég éhezett - színtiszta önpusztítás.