Back To The Past {sam winchester au}

02;

Habozás nélkül követni kezdtem Deant a sikátor irányába. A bennem tiltakozó kis hangot egy csapásra elnémítottam, nagy levegőt véve összeszedtem magam, s megpróbáltam minden aggodalmam elnyomni. Mikor Deannel a sikátorhoz értünk, a nagy semmi fogadott minket. Persze éreztem, hogy valami nincs rendjén. A rossz előérzetem csak tovább fokozódott, mikor a fekete szemű nő leugrott a tetőről, egyenesen a lábunk elé. Apró termetű volt, mégis veszélyesnek tűnt a maga módján. Fekete hajkoronáját immáron egy szürke pullóver védte, szeme fehérjét szintén fekete fágyol takarta. Csak állt és mosolygott, ám ez nem tartott vissza attól, hogy támadó állásba helyezkedjek.

"Helló, fiúk. Szép napunk van, nem igaz?" - szólalt meg már majdnem kedvesen. A következő pillanatban Dean megpróbálta valahogy leteríteni a démon lányt, természetesen sikertelenül. Az ismeretlen szörnyeteg egy csettintéssel arrébb lökte a bátyámat, mire az mérgesen felszisszent.

"Nyugalom, nem akarok bajt. Csupán szórakozni vagyok itt." - mosolygott szórakozottan, ezúttal tiszta tekintettel. Dean egy szót sem szólt, úgy figyelte a lányt akár egy vadászni készülő kígyó.

"Nos...melyikőtöknél van az órám?"

"Az órád? Mégis mi a francról hadoválsz? Nincs nálunk semmilyen óra, ugye, Sammy?"

Hirtelen eszembe jutott a szobámban talált óra. Fogalmam sem volt, hogy került oda, nem is nagyon foglalkoztam vele. Kivéve persze mikor eltekergettem.

"Az miatt kerültünk ide? A te műved ez az egész?" - vontam kérdőre az előttünk kuncorászó démont.

"Persze, nagyokos. Egyikőtöknek sincs időutazó képessége, vagy hogy nevezik. Én hoztalak vissza titeket. Üdv ezerkilencszázkilencvenötben! Na, most pedig kérem a vekkert."
"Áruld el, ki vagy és hogy miért hoztál minket ide. Akkor talán visszaadom."

"Nem kérés volt, Sam. Ha nem adod vissza most rögtön, gondoskodom róla, hogy soha ne jussatok vissza." - sziszegte feldúltan.

Miért lehet neki ilyen sürgős?

"Nincs nálam, de tudom hol van. Ha válaszolsz pár kérdésre, visszakapod."

A lány néhány pillanatig gyilkos tekintettek méregetett minket, ám látszólag sikerült meggyőznöm és csiripelni kezdett.

"A nevem Lorena, és mondtam, nem akarok bajt. Szórakozom, visszahoztalak titeket az időben. Ha pedig vissza akartok jutni a saját évetekbe, azt ajánlom nagyon gyorsan találjátok meg az órámat."

"Miért ilyen sürgős? Hogy birtokolsz ilyen tárgyakat démon létedre?" - ezúttal Dean kérdezett.

"Azért ilyen sürgős, mert az órának bazi nagy ereje van és egy csomó szarházi feni rá a fogát. Ez semmi ahhoz képest, amire néhányan használni akarják, higgyétek el."

"Miért hinnénk el amit mondasz?"

"Valóban nincs okotok nekem hinni, nekem meg nincs időm bizonygatni az igazam. Ha elhozzátok nekem az órát, épségben visszajuttatlak titeket. Megesküszöm." - Lorena néhány furcsa kézmozdulat után elmormolt valamit, majd szó nélkül elindult az ellenkező irányba.

"Egy hetet adok!" - kiáltott vissza, azután végleg eltűnt.

Dean és én még két percig álltunk szótlanul, aztán automatikusan visszaindultunk a kolesz felé.

"Hogyan tovább? Rohadt démonok..." - morogta bátyám idegesen.

"Az óra valószínűleg a koleszban van. Felosonok, lehozom és készen is vagyunk." - nyugtattam meg Deant, sikertelenül.

"Úgy legyen, öcskös. Én addig átnézem apa naplóját, hátha találok benne valamit." - Dean vigyorogva előhúzott egy bőrkötéses kiskönyvet a kabátjából, majd lapozgatni kezdte. Ha megtalálom a cuccot, nem lesz rá szükség. Sima ügy.

※※※

"Hogy hogy nem találtad? Mindent átkutattál? Fiókok, asztalok? Biztos, hogy ott kell lennie?" - hitetlenkedett Dean.

"Igen, Dean. A szobámban volt, ott is hagytam! Ne aggódj, meglesz. Nem lehet messze. Te találtál valamit?"

"Ami azt illeti, igen. Az óra nagyon régi, össz-vissz egy van belőle. Ha minden igaz, a cuccot egy szemfényvesztő birtokolja."

"Hát, Lorena aligha szemfényvesztő."

"A kis szuka biztos lenyúlta valahonnan. Ezért kell neki ilyen sürgősen! A gazdi már valószínűleg keresi az órát. Ha pedig hamarosan nem lesz meg, Lorena megszívja. Meg is érdemelné." - húzta el a száját Dean. Igaza lehet, bár nem sokkal jutottunk előrébb.

"Ügyes. Hogyan tovább? A koleszban valószínűleg nincs, akkor bárhol lehet." - sóhajtottam kissé reményvesztetten. Dean már épp válaszolni akart, mikor a szája vészesen nagyra nyílt, zöld szemei pedig döglött hal módjára tágultak ki.

"Vagy közelebb van, mint gondolnánk. Azt nézd!" - Dean értetlenkedve kezdett az egyetem egyik padján üldögélő, hosszú hajú lányra. A kezében pihenő, napfényben csillogó tárgy láttán elakadt a lélegzetem. Hogy kerül az hozzá?

"Ezt nem értem. Ez meg ki a fene? Mi köze egy diáklánynak egy több ezer éves időutazó órához?" - értetlenkedtem. Dean válaszul felállt, megragadta a jobb karom s elkezdett a padon űcsörgő lányka felé húzni.

"Mit művelsz?! Csak úgy oda akarsz menni? Mégis mit akarsz mondani neki? Szia, Dean vagyok, ez itt az öcsém Sam, a kezedben lévő cucc pedig egy több ezer éves óra, amivel visszajöttünk az időbe. Örülnénk, ha odaadnád, ugyan is egy dühös démon kéri vissza."

"Fejezd már be! Ura vagyok a helyzetnek."

Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy megakadályozzam ezt a nagyon rossznak tűnő tervet, de sehogy sem ment. Dean teljes erejével a padra rángatott, ahol aztán a lány felpillantott s észrevett minket.

"Hali! Remélem nem gond, ha ideültünk. A nevem Dean Winchester, ő az öcsém, Sam. Új az egyetemen." - vigyorogta Dean. A padon űcsörgő lány ránk emelte világosbarna tekintetét, s elmosolyodott.

"Örvendeek. A nevem Louisa, Louisa Martinski." - miután megráztuk egymás kezét, a tekintetem a Louisa ölében pihenő órára villant.

"Szép óra."

"Óh, köszi. Igazából ma reggel találtam a koli előtt. Gyűjtöm a régi tárgyakat, bűn lett volna ott hagyni. Na és, Sam? Hogy tetszik a suli?" - érdeklődött Louisa, miközben megigazította szemébe lógó frufruját.

"Egész, khm, jó. Tetszik, meg minden." - motyogtam idegesen.

"Annak örülök. Melyik évfolyamba jársz?"

"A másodikba."

"Kúl, én is. Ha gondolod, körbevezetlek." - ajánlotta fel Louisa ártatlan mosollyal az arcán. Nem kellett hátrapillantanom, tudtam, hogy Dean erőteljesen bólogat. Képzeletben megforgattam a szemem, s magamra erőltettem a legszebb mosolyom.

"Az jó lenne."

"Remek, mehetünk is. Örültem, Dean."

"Szintén! Később találkozunk, Sammy." - kacsintott Dean önelégült vigyorral a képén. Legszívesebben letöröltem volna azt, de ennek most nincs itt az ideje. Felálltunk, ezt követően pedig követni kezdtem Louisat az épületbe.