He is my destiny

2003

- Miért akar bevonulni a hadseregbe?

Hangzott el a besorozási kérdőív utolsó (szerintem kissé diszkrét) kérdése.

- Azért, tisztelt uram, hogy felejtsek, és új életet kezdjek!

- Rendben köszönöm. Írja alá a papírt és távozhat!

Aláírtam és elhagytam a besorozási irodát. Ballagtam hazafelé New York utcáin és elfogott a szomorúság. Lehet, hogy soha többé nem látom azt a várost, ahol születtem és felnőttem. A gyermekkori emlékeim pedig még mindig elevenen élnek bennem. Az apámmal rengeteget jártunk a Central Parkba. Anyu, pedig ha szomorú voltam elvitt egy cukrászdába, vett sütit amitől mindig jobb kedvem lett. Aztán felnőttem, megnősültem elvettem a világ legszebb nőjét, Kate-t. Boldog voltam, de ennek hamar vége lett. Túl hamar vége lett. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy mindjárt hazaérek. Harlem egyik kisutcájában egy emeletes házban laktam. Egy kis lakásban, ami nekem bőven megfelelt. Hazaérve, bementem a nappaliba és megpillantottam egy régi képet rólam a szüleimmel és a feleségemmel. Annyira magányosnak érzem magam... Nincsen senkim. Már két éve megtörtént... Azóta se tudtam elfogadni és megérteni, hogy miért pont velük történt... Akik semmit nem tettek.

A szüleim World Trade Centert – ben dolgoztak. Az anyám, mint titkárnő, az apám, pedig mint ügyvéd. Együtt reggeliztünk aznap reggel. Édesapámnak a 60. születésnapja lett volna 14-én. Egy vacsorával akartuk őt meglepni. Azon a szép kedd reggelen 2001. 09.11.-e volt. Ekkoriban bolti eladóként dolgoztam egy bútorüzletben. A két tornyot, ahol a szüleim dolgoztak a munkahelyemről látni lehetet. Háromnegyed kilenckor hatalmas robbanást hallottunk és kétségbe esett sikoltozásokat. Kimentem az utcára. A World Trade Center lángokban álltak. Futásnak eredtem. Mindenfelől emberek rohangáltak menedéket keresve. Nem tudom hány utcát sprinteltem végig, de nem is érdekelt. Azt akartam tudni, hogy élnek-e. Rendőrök álltak mindenhol, tehetetlenek voltak. Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel.

- Mi történt? – kérdezte meg levegő után kapkodva a rendőrt, aki hozzám a legközelebb állt.

- Terrortámadás. 2 repülőgép csapódott be a tornyokba. Az gépei.

A szüleim... A legfontosabbak a számomra nem halhatnak meg ! Nem! Nem! Túlélik csodával határos módon. Egész életükben hittek Istenben és most megsegíti őket. Kérlek Istenem, éljék túl, nem kérek semmit csak ezt. 

Körülöttem emberek millió sorakoztak. A város összes mentője, tűzoltója, rendőre a tornyok előtt volt. Az épület pedig folyamatosan egyre kisebb és kisebb lett, míg 2 óra elteltével teljesen össze nem dőlt, maga alá gyűrve több ezer ártatlant. A mentősök folyamatosan sérülteket vagy holttesteket szedtek ki a romhalmazok alól. Este 7 óráig álltam több ezred magammal a szolgálatiak háta mögött és vártam. Csak vártam és vártam. Arra, hogy még élve látom-e őket vagy csak meredt testüket, amelyek már soha többé nem ölelnek meg. Az anyámat láttam meg egy hordágyon, de nem láttam, hogy mozogna a mellkasa.

- Engedjenek oda! Ott az anyám! – üvöltöttem zokogva egy rendőrnek.

- Nem mehet oda! Csak magában is kárt tenne!

- A hozzátartozója vagyok! Kötelessége odaengedni!

- Nem mehet, oda értse meg! Ha mindenkit odaengednénk még ennél is nagyobb káosz lenne! A kislányom így is vár otthon.

Oda akarok menni! Meg kell néznem, hogy él-e! Kit érdekel a lánya! Át kell jutnom a rendőrökön! Megpróbáltam az úttorlaszt átugrani, de a rendőr észrevette és sokkolót használt. Én pedig nem tudtam meg, hogy életben van-e az anyám. A következő emlékem a Kate arca miután felébredtem a kórházban.

- Peter! Hála a jó égnek felébredtél végre! Szeretlek!

Simogatta meg az arcomat. A kezét hihetetlenül szerettem a világ legpuhább keze volt. De most semmi másra nem tudtam gondolni csak a szüleimre.

- A szüleim?

Mondtam rekedtes hangon. Félek a válaszától, de muszáj megtudnom.

- Drágám...

- Mondjad már!- mondtam ezt már határozottabb é éles hangon.

- Ők életüket vesztették a ma napon! Őszinte részvétem... Nagyon sajnálom...

- Ugye tudod, hogy ezek a szájba baszott szavak soha nem fogják őket visszahozni!

Zokogásba kezdtem. Senki nem érti meg a kibaszott bánatom! A szüleimet akarom!

Az ágyat rángattam.

- Drágám, tudom, hogy nem hozza őket vissza már semmi.

Ült le az ágyam mellé és simogatni kezdett. De én továbbra is üvöltöttem és rángatóztam. Az arcom vörös lett a sírástól a vérnyomásom az egekben. Habzott a szám.

- Nővér kérem, jöjjön! Gyorsan!- üvöltött a feleségem a folyosóra!

A nővér azonnal jött és infúziót kötött be. Pontosan még mindig nem tudom, hogy mit kaptam, de majdnem fél napra kidőltem tőle.

- Most sokáig nem fog a külvilágból érzékelni semmit! Ma ez már a sokadik idegösszeroppanásos betegem. Óránként megpróbálok visszanézni a férjére.

- Köszönöm.

Órák teltek és a nővér még mindig nem jött. .Ápolónők rohangálnak a folyosón, sérülteket tollnak át egyik kórteremből a másikba, az orvosok folyamatosan életekért küzdenek. Éjszaka 11 óra és a zűrzavar még mindig tart.

- Elnézést, hogy nem tudott jönni senki se hamarabb, de emberek ezrei érkeznek sérülten vagy hallottan. – jött be a nővér kétségbe esett szemekkel.

- Semmi gond...

A nővér kivette az állványból az infúziós palackot, kikötötte és elindult egy másik kórterembe.

- Nővér?- állította meg Kate a nővért.

- Igen, hölgyem.

- Itt tölthetném az éjszakát? Nem szeretném egyedül hagyni a férjemet.

- Ha a matrac megfelel önnek és a földön alszik, akkor semmi akadálya... Nincsen szabad ágyunk, ez után a tragédia után.

- Egy szék is tökéletes lesz köszönöm.

- Köszönöm a megértését.

- Köszönöm, hogy maradhatok.

Köszönöm, hogy elolvastad. Remélem tetszett.