He is my destiny

2003/ pár héttel később

Hajnalban indul a gépem Afganisztánba. Annyira izgatott vagyok. Bosszút állhatok a szüleimért és még azért a 2945 emberért, akik ártatlanul vesztették el az életüket. Ezrek pár ember tettéért. De most tehetek értük valamit, ha már vissza senkit sem tudok hozni legalább a hozzátartozójuknak próbáljak meg békés otthont teremteni. Ha azzal, hogy embereket ölök, akkor meg fogom tenni. Gyilkossá kell válnom, ahhoz, hogy béke legyen a lelkemben. A katonákat mindig is tiszteltem. Hónapokat képesek a családjuktól távol szolgálni, aztán hazajönnek a gyerekeikhez és képesek rájuk mosolyogni, mintha csak egy hétköznapi munkából jöttek volna haza. Dicséretre méltó a hidegvérük. Remélem, én is megtudom őrizni majd a saját hidegvéremet. A veterán katonák többsége alkoholista vagy drogosként fejezi be az életét. A feleségem is, ezért hagyott el mert azt mondta nem kell neki alkoholista férj, akit évente 3-szor lát. Nekem pedig most pont egy kis magányra van most szükségem, de ezt nem értette meg. Az ő élete hamar egyenesbe jött, az enyémmel ellentétbe.

A telefon a zsebembe csörögni kezdett.

- Itt  Peter Carter. Kivel beszélek?

- Peter... Kate vagyok.

- Mit akarsz?

- Csak annyit akartam mondani... vigyázz magadra és gyere haza! Élve!

- Miért érdekel az téged, hogy élek-e vagy halok?

- Mert...

- Mert? Válaszolj! – kérdeztem ingerültebb hangon.

- Mert szeretlek még mindig és meg kellett volna értenem téged...Sajnálom...

- Nagyon szerethetsz, ha egy 1 éve váltunk el és már vőlegényed van.. Hagyjuk egymást békén! Lehet soha többé haza sem jövök már... Felejts el Kate ... Légy boldog a vőlegényeddel.

Leraktam. Nem vagyok kíváncsi rá. Ő hagyott el engem. Neki köszönhetően már nem bízom meg egy  nőben sem. Nem kell nekem senki, csak fegyver és lőszer. Mosni tudok magamra, enni valót tudok készíteni, akkor meg minek egy nő? Mosásról jut eszembe, a ruháim már megszáradtak, ki kell vasalnom őket , amit meg vinni akarok azt meg elrakni a táskába. Ez mondjuk annyira nem nehéz feladat. A ruháim egyformák és nincsen belőlük sok. Egyszínű általában fekete vagy fehér póló és egy  farmernadrág. Ezzel egy óra alatt végeztem is. 2 táska civil ruha, annyi remélem elég lesz. Aztán egy másik táskába katonai egyenruha, amit az államtól kaptunk. 3 terepszínű felső és nadrág 4 pár bakancs. A levélben az állt a többit a bázison kapjuk.. Az oda utat mindenkinek magának kellett intézni. Az én repülő utam 22 óra lesz egy német és egy török átszállással. A gép pedig hajnal 3-kor száll fel. Addig aludnom kéne, mert még csak 9 óra van és készen vagyok mindennel. Beállítottam az ébresztőt 11: 15-re. Nehezen tudtam aludni, mert vártam már az indulást. Végül sikerült aludtnom és álmomban újra boldog voltam. Aztán megszólalt az ébresztő és minden jónak vége lett. Kimásztam az ágyból kibotorkáltam a konyhába és ettem egy szendvicset. Átöltöztem és hívtam egy taxit. Az autó háromnegyed tizenkettőre érkezik. Körbenéztem a lakásban, hogy mindent elraktam-e. Bepakoltam mindent, amit vinni szerettem volna. Éppen indultam volna az ajtó felé. Egy pukkanó hangot hallottam a polcom felől. A kép volt, amin anyáékkal és Kate-tel vagyok. Megrepedt a kerete, az üvege elölről kiesett és összetört. Tudtam, hogy mit kell tennem, kidobni a szemétbe és túllépni a múlton. A szemeteshez sétáltam és kidobtam. Felkaptam a táskáimat és az emlékeimre zártam a lakásom ajtaját. Az utcán vártam a taxira. 5 perc múlva már a kocsiban ültem:

- Hová vihetem?- kérdezte a sofőr miután beültem.

- John F. Kennedy International Airport –ra legyen szíves.

- Hova utazik, ha szabad érdeklődnöm?

- Afganisztánba. – mondtam kis mosolyt erőltetve az arcomra.

- Katona? –kérdezte a sofőr álmosan.

- Igen.

Az út többi része csendesen telt, én az utcákat figyeltem, a sofőr meg az utat remélhetőleg. Fél óra taxizás után megérkeztünk a reptérre.

- Mennyivel tartozom?- kérdeztem a sofőrt.

- 25 dollár

Előkotortam a zsebemből a tárcámat, és kifizettem.

- Köszönöm. Jó utat!

- Köszönöm. Viszlát!

- Viszlát.

Miután a taxis kitett a bejáratnál, megkerestem a C terminált becsekkoltam és két órát várakoztam. Háromnegyed 3 körül már felengedtek a repülőre minket elfoglaltam a helyem és vártam az indulást. A stewardessek bekötették a biztonsági öveket, közölték a fontosabb információkat és felszálltunk. A gép egyre magasabbra emelkedett. Az emlékeimtől pedig egyre csak távolodtam. Az új életem pedig már csak karnyújtásra volt.   

 Köszönöm, hogy elolvastad .