He is my destiny

2003

Egy órája ültem a gépem. Körülöttem mindenki aludt, ami mondjuk érthető, mert  hajnal 4 óra van. Az ablak mellett volt a helyem. Kinéztem rajta. Az Atlanti-óceán felett repültünk el. Gyönyörű volt. Az óceánon a visszaverődtek a hold és a csillagok fényei letükrözve az égboltot. Sohasem láttam még ennél szebbet. A hullámok ringatózó látványa elaltatott. A pilóta hangjára keltem fel és közölte, hogy két óra múlva érkezünk. Hamar eltelt az idő. A stewardessek bekötették a biztonsági öveket és elkezdtünk ereszkedni.  A gép leszállt. Bementem a reptérre, felvettem a csomagjaimat és becsekkoltam az isztambuli járatra. A reptér büféjét vettem célba és szereztem magamnak szendvicset és nassolni valót. 15 óra repülőút után azt hittem éhen döglök. Sohasem jártam még ezelőtt Berlinben. Annyira rideg nekem ez az egész ország. Mindenhonnan kék szemek pásztáztak és szőke hajak virítottak. Senki sem mosolygott, mindenki lehajtott fejjel ment a saját dolgára. Megettem az újonnan szerezett elemózsiámat, leadtam a táskáimat és felszálltam a gépre. Ez a repülő út sokkal hamarabb eltelt, mert egy idős angol hölgy beszélgetett velem. Nagyon aranyos volt. A repülőgép leszállta után elköszöntünk egymástól.

- Vigyázzon magára Peter!

- Ön is Margaret. Viszlát!

- Viszlát.

A búcsúzás után a reptérre mentem megint felvettem a csomagjaimat és megint becsekkoltam. Nem sokára Afganisztánba leszek, annyira kíváncsi vagyok már és izgatott. Az álmomtól 4 óra választott el. Remélem nem fogok csalódást okozni. Egy kávé automatához siettem, mert a szememet alig bírtam már nyitva tartani. Nem gondoltam, hogy a repülővel való utazás ennyire fárasztó lehet. Megittam a kávémat. A gép is bent van már a csomagjaimmal együtt elindultam felé. Mellettem egy fiatal srác foglalt helyet. Magas és vékony volt. Nem lehetet több 26-nál, de az arcán a világ összes fájdalma rajta volt.  

- Elnézést ön katona? – kérdezte.

- Igen az vagyok. Ön?

-  Én is. Elnézést be sem mutatkoztam a nevem Dusty Yıldız.

- Peter Carter. Ön török igaz? – ráztam meg a kezét.

- Igen. Pontosabban félig. Az apám török az anyám pedig brit. Milyen nemzetiségű?

- Amerikai. Melyik bázisra vagy beosztva?- hagytuk el a magázódást. 

- Kandahár. Te?

- Ugyanott. 

Egy kis szünet állt be a beszélgetésünkbe. Gondoltam kérdezősködöm. 

- Van családja?- kérdeztem.

- Igen van egy beteg kislányom. – mondta letörten.

- Mi a baja a lányodnak?

- Rákos.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Teljesen lesokkolt. Annyira igazságtalan az élet. Egy áratlan gyerek... Nehezen összeszedtem magam és válaszoltam.

- Biztos nehéz a családnak...

- Igen az... a feleségem 2 éve halt meg. A szüleim vigyáznak rá, még én itt vagyok. A pénz miatt vállaltam el. Remélem kifogom tudni fizetni a kezeléseit és meggyógyul.

- Biztosan.

A repülő út végéig beszélgettünk. Aztán megérkeztünk Kabul repülőterére. Az egész reptéren jó ha voltak 50-en. Egy buszt kell keresnünk , ami értünk jön és elvisz minket Kandahárba. Dustyval meg is találtuk. Egy 12 személyes kisbusz. Beszálltunk a buszba. Mindenki némán ült a helyén és bambult ki az ablakon. Gondoltam, hogy köszönök, de látva mindenkinek az,,örömet" az arcán elvetettem az ötletet. Dusty leült az előttem lévő ülésre. Ő sem mert hozzám szólni. A nyolc órás út alatt sem változott semmi. Csak ültünk a helyünkön és néztük a lebombázott kisvárosokat. Hihetetlen mekkora pusztítást végeztek a terroristák. Remélem tudok majd ezen segíteni. 

Köszönöm szépen az olvasást és a csillagokat.